Tisztelt Hölgyeim és Uraim!  Kedves Barátaim! Ebben a kis szalmatetős parasztházban látta meg a napvilágot száznegyvennégy évvel ezelőtt nagy erdészünk Kiss Ferenc.
Itt élt, itt dolgozott és nevelte nyolc gyermekét Kiss Zsigmond, a faluszerte nagy tekintélynek örvendő, különös iskolai végzettség nélküli egyszerű parasztember. A látogatók hihetetlenkedve néznek körül a ház kis szobájában és a konyhában, ahol valaha tízen éltek. Elképzelhetetlen, hogy ilyen szűkös körülmények közül hogyan küzdhette fel magát Kiss Ferenc a magyar erdészet legnagyobbjai közé.
Bölcs szülei, s messzire látó falusi tanítója felismerték a kisfiúban a tehetséget. A szilsárkányi elemi iskola elvégzése után vállalták az anyagi nehézségeket és főleg bíztak a szorgalmas kisdiák számára kiérdemelhető ösztöndíjakban, beíratták a híres soproni Berzsenyi gimnáziumba (akkor még Líceumba – a szerk.). Az iskola nagyformátumú, megsárgult lapu anyakönyvében található egy felsorolás, amelyben az 1878.évben érettségiző tanulók pályaválasztása név nélkül van feltüntetve. A felsorolásban több szakma említése mellett erdészként csak egy fő szerepel, nyilvánvalóan Kiss Ferenc az.
Pályaválasztására ősi paraszti származása és a honfoglalás idejében a magyarok kultikus fájaként tisztelt szilfa nevét hordozó falujának környezete hathatott. Az akkortájt magyarrá váló selmecbá-nyai erdészeti akadémiára jelentkezett. Példamutató szorgalommal, végig ösztöndíjasként tanult és büszke volt arra, hogy ösztöndíjából segíthette szerényen élő családját és öccsei taníttatását. Selmecbányán l882-ben szerezte meg az erdőmérnöki oklevelét.
Szeged városa 1885-ben államerdészeti kezelésre ajánlotta fel siralmas állapotú homoki erdőit. Bedő Albert országos főerdőmes-ter a fiatal erdészt küldte Szegedre, akinek élete ettől kezdve, közel hetven éven át, szorosan összekapcsolódott a homokfásítással.
A XVI. és XVII. századi kíméletlen török erdődúlások, majd  Rákóczi és Kossuth szabadságharcainak erdőkárai nagyon megtépázták az alföldi erdőfoltokat, végül az 1867-es kiegyezés utáni, rohamléptekkel kibontakozó vadkapitalizmus a Dél-Alföldről az erdőket szinte teljesen kiirtotta. A letarolás következtében mozgásnak indult a homok, hatalmas mezőgazdasági károk keletkeztek, sok helyen lakóházakat is betemetett a homokfúvás. Csongrád vármegyének majd egyharmadát kitevő Szeged város birtokain a leírások szerint csupán néhány hold erdő árválkodott, amikor Kiss Ferenc 1885-ben munkához látott.
Nincs mód a minden természeti jelenségre pontosan figyelő, az alföldi táj minden jelenségére kiterjedő működésének taglalására, amelyet 1925-ben történt nyugdíjazásáig, valójában azonban egészen haláláig folytatott. Csak röviden lehet jelezni azokat a legfontosabb területeket, ahol az alföldfásítás érdekében maradandót alkotott.
Megfigyeli és feljegyzi a termőhelyi adottságokra, az éghajlati, időjárási változásokra, a talajra, a rajta található növényzetre, a lágyszárúakra, a cserjékre, a fafajokra vonatkozó adatokat. A talajjelző asszociációk jelzésértékűségét elsőként alkalmazza hazánkban, az ott található növényzet alapján döntött az ültetendő fafajról. Növényeket gyűjt és határoz meg. Erdészei, akik emberi tulajdonságai miatt lelkesen segítik munkájában, vele örülnek, amikor egy-egy újabb jellegzetes növényt felfedeznek és begyűjtenek. Szájhagyományként híre maradt annak is, hogy az erdészfeleségek már kevésbé örültek ezeknek a közös szakmai megbeszéléseknek, mert ilyenkor a fellelkesült Kiss Ferenc erdészei élén sáros gumicsizmákkal egyenesen az erdészlakások tiszta szobájába rontott és a kalocsai, vagy halasi hímzésű térítőkre rakta szét a gyökerestül kiemelt növényeket.
1893-ban közel 600 hold erdő telepítésével akadályozta meg a legveszélyeztetettebb helyeken a futóhomok továbbterjedését. Ezzel megmenti Kistelek község már félig homokkal betemetett szélső házait, s megállítja a homokfúvások továbbterjedését. Felkarolja a futóhomok megkötésére szolgáló fekete- és erdeifenyőt, továbbá a hazai nyarakat és fűzeket, főleg pedig az alig l00 éves múltra visszatekintő akácot.
1895-ben csemetekerteket létesít. Abban az időben ez úttörő vállalkozás volt. Amikor Bedő Albert országos főerdőmester pártfogoltját meglátogatta, az egyik csemetekertben járva, kihúzott egy csomorosnyárfa csemetét a földből. Zsebkönyvében lenyomtatva magával vitte azzal a megjegyzéssel, hogy ilyen csemetét most lát életében először. 1899-ben országos gazdasági kiállítás volt Szegeden. Kiss Ferenc a kiállításra a Szeged környéki homokterületek beerdősítéséről gazdag szemléltető anyagot hozott össze, amelyet később az 1900-as, az Eiffel tornyot felvonultató párizsi világkiállításra is elvittek.
Hivatalosan megbízzák, hogy a nyírségi homokterületeket látogassa meg és adjon tanácsot az ottani homok beerdősítésére.
Igen nagy jelentőségű volt az erdők életében a víz meghatározó szerepének kitartó és igen sikeres, vizsgálata. Hamar rájött, hogy a Duna-Tiszaközét nagy egységben kell szemlélni, hogy a táj az erdős sztyep övezetbe tartozik, ahol a víz határozza meg az erdők életét. Feljegyzi a vízzel kapcsolatos megfigyeléseit, a csapadékmennyiségeket, annak eloszlását. Kutakat furat, méri a talajvízszint ingadozásait, értékeli annak mozgását,
A Föld és az ember című folyóirat 1930. évi 2.számában jelenik meg a Duna-Tiszaközi vadvizek és gazdasági jelentőségük című értekezése. Ez az írása alapvető jelentőségű, vízügyi szakemberek is korszakalkotónak nevezik megállapításait. A tanulmányban Kiss Ferenc megállapítja, hogy a talajvíz apály és dagályszerű, hullámzásban van. Az árvizek szinte kivétel nélkül a dagályos évekre esnek, míg az aszályok főleg a talajvízapályos években jelentkeznek. Dagályos években volt például a pesti Wesselényi-féle, 1838-as árvíz, vagy az 1879-es szegedi nagyárvíz. Az aszályos éveket látványosan jelezte a Fertő tónak szinte teljes kiszáradása az 1866 és 1869-es években. Az apály-dagály napjainkban is követhető, bár az utóbbi évszázadban a kíméletlen emberi beavatkozások nagymértékben befolyásolják már ezt a valamikori természetes jelenséget.
Kiss Ferenc szorgalmazta, hogy a dagályos esztendőkben kell az erdősítések nagyobb részét elvégezni. Ezzel a felismeréssel is elősegítette több ezer ha homoki erdő megszületését és életben maradását. Akkor rakta le az alföldi erdőkkel kapcsolatos gazdálko-dás alapjait, amikor még nem is sejthette, hogy évtizedekkel későbbi Trianon erdeink legnagyobb részét elcsatolja tőlünk, s az alföldi erdők jelentősége nagymértékben megnő.
Az 1923-as alföldfásítási törvény megszületése Kaán Károly érdeme, aki viszont Kiss Ferenc munkásságából merített törvény-hozási harcához erőt, hiszen Kiss Ferenc munkássága bebizonyította, hogy lehet az Alföldön sikeresen erdőket nevelni.
Az Erdészeti Lapok 1931-ben indítottá el az alföldfásítással kapcsolatos cikksorozatát, amelynek bevezetőjét Kiss Ferenc Az alföldfásítás gyakorlati kérdéséhez című írása adta. Ebben a homoki erdők telepítésével kapcsolatos tapasztalatait foglalja össze és adja közre. Figyelemre méltó, hogy az akác által elfoglalt terület Kiss Ferenc működésének addigi 30 esztendeje alatt a tízszeresére növekedett. 900 hold feketefenyőt telepített a sívó futóhomokra. Folyamatosan hangoztatta azonban, hogy a homok megkötését eredményező fenyőtelepítés után már a második generációban lombos fajokkal kell a fenyőt felváltani. Sajnos nem mindenütt fogadták meg tanácsát.
Elsőként veti fel a zöldövezet fontosságát. Ő létesíti a Szeged városát gyűrűalakban körülvevő erdőt, amelyet a köznép makkos erdőnek nevez el.
A hegy- és dombvidéki erdők felújítása az erdészek számára nem okoz különösebb nehézséget. Az alföldi homokon az erdészeknek azonban keményen meg kell küzdeni minden négyzetméter erdőért. A különbséget Kiss Ferenc, a Dunántúl szülötte, úgy jellemezte, talán kicsit túlzó példázattal, hogy míg a Dunántúlon egy ledugott bot is fává serdül, addig a sívó homokon a nagy erőfeszítésekkel megtermelt és elültetett csemetéből is sokszor csak bot lesz.
Kiss Ferenc több évtizedes munkája következtében 1931-ben már több, mint hét és félezer hold erdő volt található Szeged város területein. A csemetekertek mellett létesített gyümölcsfákat termelő kertek is ontották a fácskákat, amelyeket legtöbbször térítés nélkül bocsátott a parasztcsaládok rendelkezésére.
Az emberekről sem feledkezik meg, mint ahogy írja az 1931 évi beszámolójában : „Az első világháború után első teendőm volt, hogy a városban lévő sok munkanélkülinek az erdőben munkát adjak." S       A harmincas években jön rá arra, hogy a szürkenyár önálló fafaj. Meghívja Ásotthalmára Jávorka Sándor akadémikust, a kor európai hírű tudós botanikusát, az ásotthalmi erdőkben található és a döntő megkülönböztető sajátosságokat magukon viselő fák megvizsgálására. Kettőjük felterjesztésére fogadják el és nyilvánítják önálló fafajnak a szürkenyárat.
Legnagyobb összefoglaló munkája az Erdészeti Lapok 1939. évi füzeteiben jelenik meg, melynek címe: Szeged erdészete. Ebben összefoglalását adja a szegedi erdők történetének. A mű tartalmazza ötven éves működésének minden lényeges mozzanatát.
Megfigyeléseinek közreadásával nagymértékben gazdagította a homoki területekre vonatkozó erdészeti tudományt, s hozzájárult a hidrológiai, talajtani, botanikai tudományok fejlődéséhez, s ezzel a homoki mezőgazdálkodás, kertészkedés, szőlő- és gyümölcstermesztés fejlődéséhez is. Nem feledkezik meg munkatársairól sem. Így ír :"Az erdészembernek szaktudásával bele kell nyúlnia az erdő életébe. Ezen feladat minden áron való megoldása időt és fáradtságot nem kímélve volt egész életem munkájának gerince. Ennél a munkánál sok szegény ember volt segítőtársam. Így ismertem meg a közös munka verejtéke között Szeged tanyai népét. Rajtam keresztül megszerették a fát és ennek köszönhető a szegedi példát adó tanyai fásítás."
Több évtizedes tudományos és gyakorlati munkája elismeréseképpen a szegedi tudományegyetem 1939-ben díszdoktorrá avatta.
A második világháború idején megjelenő tanulmánya a Duna-Tiszaközi homoki erdők használatáról szól. A nagy világméretű történelmi vihar közepette számol be erről. Megdöbbentő ellentmondás, hogy a diktatórikus rendszerek emberek millióit irtó szörnyű tusájával egyidejűleg ír részletesen az erdészek küzdelmeiről, az elemi természeti csapások elleni harcukról, amelyet azonban csak békében lehet eredményesen elvégezni.    
Kiss Ferencet meleg barátság fűzte Móra Ferenchez. Ennek a barátságnak eredményeként született meg Móra csodálatos könyve a Georgikon, melyben Móra utolérhetetlenül jellemzi a fákat.
Az első világháború végén jelent meg egy Móra írás a Szegedi Naplóban. Ebben Kiss Ferencről hosszabban emlékezik meg. Ennél jobb, igazabb, emberibb jellemzés nem jelent meg Kiss Ferencről. Érdemes ezért szó szerint idézni:
"Kiss Ferenc, akiről e fejezet szól. Az ám, csakhogy én azt fogadtam, mikor nagy könnyelműen belefogtam ebbe a tárcasorozatba, hogy ennek fák, füvek és mindenféle tücskök bogarak lesznek a hősei, az emberek irgalmatlanul kizáratnak belőle. Nem érdemlik meg, hogy bejussanak ebbe a társaságba. Amit fogadtam állom is. Kiss Ferenc az én szememben nem e világból való ember. Őbenne a fák lelke él, amelyeknek ura és királya. Ó, ha minden király úgy szeretné alattvalóit, mint ő, de soha nem volna háború a világon. A szilfa neki adta a keménységét, a nyárfa a lágyságát, méltósága a tölgyé, derült nyugalma a juharé, szelíd magyar bánata az akácé. Az egész ember termő élete olyan, mint az almafáé a napsütötte tisztáson. És az a csudálatos, hogy nemcsak a bogarak vannak jóba Kiss Ferkóval, hanem az emberek is. A jóságnak olyan atmoszférája árad belőle, hogy az ember maga is jobbnak érzi magát, ha vele van. Ez a szürkefejű ember azzal játszotta végig az életét, hogy erdőket ültetett a homokba, s arca verejtékével kertet csinált a sívó kopárból. Milyen nagy költő az ember, aki ilyen szépet tudott álmodni és milyen boldog lehet az a költő, akit túlélnek az álmai.
Az Erdészeti Lapok 1944. júliusi számában a serevényfűzről jelent meg Kiss Ferenc utolsó írása. Érdemes ennek a tanulmánynak befejező sorait idézni, mert ez az írás jellemzi talán leghűbben Kiss Ferencet, a szakmáját rajongásig szerető embert, aki a világháború legkegyetlenebb, legvéresebb napjaiban így írt a pusztulófélben lévő serevényfűzről: „Azért foglalkoztam ilyen részletesen a serevényfűz életével, mert őscserjéje a homoknak. Több, mint fél évszázadon át sok kedves emlékem fűződik hozzá. Sokat kellett vele foglalkoznom, míg egyik-másik tulajdonságát elleshettem. Kora tavasszal virító kénsárga, vagy vöröses-narancssárga színű hímbarkái és a nővirág karminvörös bibéi sok kedves napot szereztek nekem tavaszi napfényben az erdő csendjében. Mivel nehéz megtelepülése miatt a belterjes erdőkultúra folytán mindig egyre kisebb térre szorul, ezzel a tanulmánnyal akarok elbúcsúzni tőle. Ki tudja lesz-e még valamelyik szaktársamnak alkalma vele foglalkozni és szereti-e még valaki olyan nagyon, mint én. A búcsúzás mindig nehéz, de a végleges már fájdalmat okoz!"
Igen nagy megtiszteltetés számomra, hogy Kiss Ferenc közvetlen tanítványának vallhatom magamat. Diplomamunkaként a Szegedvidéki futóhomok erdőművelésével kapcsolatos feladatot kaptam Roth Gyula professzortól. Bátorságot véve magamnak, felkerestem az akkor már 86 éves Kiss Ferencet, hogy a feladat elvégzéséhez tanácsot, irányítást kérjek tőle. Ásotthalmi nádtetős tanyáján fogadott az alacsony, hajlott hátú, hófehér hajú, gyengülő szemű ember. Szokása szerint „édös öcsémnek" nevezve, szinte karonfogva vezetett a házának kertjében egymás mellett álló két piramis tölgyfához. Elmondása szerint a két fát 56 évvel előtte saját kezűleg rakta bele a földbe. A két fa alatt néhány rongyos pokróc volt kiterítve, melyekre időnkint le-lepottyant egy-egy érett makk.
Huszonkét éves erdészpalántaként nagy megindultsággal figyeltem, hogy az agg ember hogyan ereszkedik térdre és gyengülő szemei miatt szinte tapogatózva szedegeti össze a pokrócokra hul-lott makkokat. Mutatta a naplót, amelyet naponta pontosan vezetett a lehullott makkok számáról.
„Tudod édös öcsém, nem akarom az időt kihasználatlanul hagyni, ezt még el tudom végezni, s talán adataimat majd ti fiatalok egyszer felhasználhatjátok."
Életem sorsdöntő élménye volt ez. Ott erősödött meg bennem az a megmásíthatatlan elhatározás, hogy igyekszem én is erdész hivatásomat és a hazámat annyi igyekezettel, alázattal és főleg hittel szolgálni, ahogyan ő mutatta.
Tartalmas és igen eredményes életének utolsó évei a második világháború gyászos befejezésére és a kommunista berendezkedés kezdetére esnek. A nagyon alacsony paraszti sorból, a saját tehetségének és munkájának köszönhetően a magyar erdészet élére küzdő ember a második világháború előtt miniszteri tanácsosi címet érdemelt ki magának. Az új, keletről jött parancsuralmi rendszernek a már unalomig hangoztatott egyszerű, alacsony származása nem számított, hanem a miniszteri tanácsosi címe volt ingerlő és utánjárás nélkül azonnali hatállyal megvonták nyugdíját. A Hortobágyra való kitelepítését jóakarói és tisztelői nagy nehézségek árán, idős korára való hivatkozással tudták csak megakadályozni. Tanítványai és tisztelői adták össze a nyugdíját és küldték el postán a címére hónapokon keresztül. Így sikerült elérni, hogy a közösségért annyit tevő embert élete alkonyán megkíméljék attól, hogy e két gyalázatos dologról tudomást szerezzen.
A tanítványok, ismerősök tisztelete, szeretete és az egész erdész szakma elismerése elsöpörte ezeket a szégyenteljes, szakma- és nemzetellenes megnyilvánulásokat. Napjainkban úgy áll előttünk tisztán életműve, embersége, ahogyan Őt Móra Ferenc látta, s akit jogosan nevezett a „szegedi erdők atyjának".
Halálának 25.évfordulóján, 1977-ben az Országos Erdészeti Egyesület a falubeliek segítségével felkutatta ezt a szülőházat, megkereste az elemi iskoláját és emléktáblák felállításával adózott a nagyszerű embernek. Dr. Madas András, az Országos Erdészeti Egyesület akkori elnöke avatta fel az emléktáblákat és ültette el az első fácskát a Kiss Ferencről elnevezett emlékparkban az ország erdészeinek küldöttjei jelenlétében.
Ide született, innen, Szilsárkányból indult el útjára. Erre az egyszerű szalmatetős parasztházra is érvényesek Petőfi Sándor örökérvényű sorai:

"Szent a küszöb, melyen beléptem én,
Oh szent a szalmakunyhók küszöbe!
Mert itt születnek a nagyok, az ég
A megváltókat ide küldi be!"

Mi, a XXI. századi erdészek elzarándokoltunk ide, ebbe az ősi magyar faluba, ehhez a kis házhoz, hogy fejet hajtsunk a nagy erdész emléke előtt. Erős hittel bízunk abban, hogy ez a haza, ez a nemzet megszakítás nélkül továbbra is ontja a nagy tehetségeket, akik képesek és mernek a magyar erdőkért sokat tenni!

Az Országos Erdészeti Egyesület Vándorgyűlésén, 2004. július 2-án mondtam el Szilsárkányban, Kiss Ferenc szülőházánál.

Dr. Firbás Oszkár




No events