1994. augusztus 26. - Az erdészek 1968-at emlegetik. No, nem a csehszlovák „hadjárat" miatt hanem azért, mert akkor pattintotta föl a tojáshéjat az új gazdasági mechanizmus gondolata. Mindenhatóvá lett a nyereséggazdálkodás eszméje, s ez nem hagyta érintetlenül az erdők világát sem. Az egész országban intenzív fakitermelés kezdődött, a visszapótlás pedig csak másodrangú kérdéssé vált. Aggódnak az erdészek, mert egy kicsit hasonló a helyzet, mint 1968-ban. Ma is a nyereség, a profit lett mindennek a mércéje, de az erdő nem úgy működik, mint egy cipőüzem...
Járjuk a visegrádi erdőt, a fák koronái jótékonyan eltakarják a napot, lábunk alatt megreccsennek az elszáradt ágak. Azt hittük, hogy így, távol a világ zajától átadhatjuk magunkat a csendes szemlélődésnek, de bűnös módon mégis a politikáról fecsegünk. Az úgynevezett első kárpótlási törvény kerül terítékre, no meg azok az erdőterületek, melyeket a jogszabály értelmében a Pilisi Parkerdőgazdaságnak is ki kellett jelölnie a földalapba. Nincs, aki vitatni merné a kárpótlás szükségességét és igazságosságát, ám a szakemberek azt mondják: ők az erdővel azért csínján bántak volna. Merthogy az erdő nem olyan, mint a termőföld, már félreértés ne essék: az erdőhöz tartás, szellem kell.
—    A pilisi gazdaság több mint 67 ezer hektáros területéből 3300 hektárt adott a kárpótlási földalapba — magyarázza Dobó István vezérigazgató. — Nem nagy terület, de ha bennünket, az erdő embereit kérdez:
fájt érte a szívünk. Ki tudja, milyen kezekbe kerülnek a parcellák, mihez kezd vele az új tulajdonos. A világért sem szeretném megsérteni a mezőgazdászokat, de az erdő sokkal nagyobb szakértelmet, türelmet kíván,
mint a föld. És ezt a fajta szakértelmet semmiféle tanácsadással nem lehet pótolni.
Vannak, akik keményebben fogalmaznak. Azt mondják: a magyar közgondolkodás, a magyar közmorál még nem áll azon a szinten, hogy egy olyan érzékeny és bonyolult organizmust, mint az erdő, magántulajdonba lehetne adni.
—    Én úgy láttam, hogy azok, akik a kárpótlási jegyükkel itt licitáltak a Pilisben, nem is erdőt, sokkal inkább egy szép fekvésű telket szerettek volna megszerezni — magyarázza Kertész József műszaki vezető.
— Éppen ezért teljesen mindegy volt nekik, hogy az a földdarab, amelyhez hozzáj útnak, teljesen kopár terep, vagy pedig 100-120 éves fák adnak rajta árnyékot. Sőt, lehet, hogy még zavarták is őket a kilátásban; ha
megtehették volna, ott, azonnal kivágatták volna valamennyit Mesélik, nem egy új gazda túlfejlett tulajdonosi jogokkal látott munkához. Bár a Földmüvelésügyi Minisztérium megfelelő szakanyagokat bocsátott ki a kárpótlással kapcsolatosan, nyilvánvaló, hogy sokan be le sem lapoztak ezekbe a brosúrákba, vagy ha igen, gyorsan a sarokba hajították őket. Pilisszentlászlón történt, hogy az új tulajdonos vágni kezdte a fát a maga erdőterületén. Csak úgy, mindenféle erdőterv, mindenféle engedély nélkül. Amikor rászólt az erdész, nekiment a láncfűrésszel, csak a rendőr tudta lecsillapítani. Állandóan csak azt hajtogatta a gazda, hogy a saját földjén azt csinál, amit akar. De mások is úgy okoskodtak, hogy az erdő önmagában nem kárpótol semmiért. De ha egy kis pénzt hozna... A szakemberek szerint épp itt van a csapda. Az erdő ugyanis olyan gazdasági egység, amely rendes gondozás mellett is csak 2-3 százaléknyi hasznot hoz évente. Dunabogdányban, Tahitótfaluban is történtekha-sonló esetek, ott is csak fenyegetéssel, büntetéssel lehetett megállítani a tilos vágásokat. Az erdészek mondják: szomorú dolog az, ha mindig citálni kell a paragrafusokat...

Dézsmálják az erdőt
Addig, amíg tiltott vágásokhoz mindig valamiféle legitimáló magyarázatot keresnek az új tulajdonosok, az úgynevezett falopá-sok a jól bevált tradicionális módon folynak. A bogdányi 1 l-es út mentén is csodálkozó tekintettel álltak meg a munkások a minap.
— Gyerekek, tegnap délután még itt volt ez a négy diófa — mutattak a földből kiálló csonkokra. Valahogy aztán kiderült: cigányok vágták ki őket. Az ügyben persze most nehéz lenne fagyra, jégvirágos ablakokra hivatkozni. Pontosan tudták, mihez érdemes hozzányúlni. A munkások magyarázzák: a jól fejlett diófa 100-150 centis törzsét akár 50 ezer forintért is el lehet adni köbméterenként, és akkor még nem is sokat kértek érte.
A falopás egyébként is zűrös kérdés. Nehéz tetten érni a tolvajt, s ha megfogja is a rendőr az elkövetőt, csak fölveszi az adatokat, felméri a kárt, ami adott esetben nem több 2-3 ezer forintnál. Ez csak egy „ártatlan" szabálysértés. De azt, hogy hányadszor rabolta meg már az erdőt a tolvaj, hányszor 3 ezer forintos kárt okozott, senki sem tudja felbecsülni.
Beteg fákat látunk a zöldellő lombok között. Kertész József azt mondja, a tavalyi ősz sok csapadékot hozott, azért olyan szépek, olyan zöldek a lombok. Ám úgy látszik, a bükkfák mégsem bírják ezt a maratoni kánikulát. Már augusztus elején elhul-lajtják megsárgult leveleiket.
—Harminc éve vagyok a pályán, de ilyet még nem láttam—mutat a katlan elpusztult bükkjei felé a műszaki vezető. — Nem tudunk mit tenni ellene, 100-120 éves „életek" érnek most véget ebben a perzselő szárazságban. És hát hiába látom a fák alatt a fiatal hajtások kefesűrű erdőjét, nézze meg, már abban is látni lehet a megbámult, megsárgult foltokat. Mondom még egyszer: szinte mindannyian a hőségre gondolunk, de lehet, hogy az ózonlyuk is komoly szerepet játszik ebben a drámában. Pusztul az erdő, mondom, de leint a műszakvezető: a természet nem adja olyan könnyen magát, a tavasz megújít majd mindent. Néha azonban erőszakot tesznek az erdőn. Nemcsak a testén, hanem a békéjén, csendjén, nyugalmán is. Hétvégén 5000 ember fordul meg itt, de hát nincs ebben semmi különös, hiszen a Pilisnek ez a közjóléti szolgálat az elsődleges feladata. Csakhogy nem egyformák a látogatók... Mostanság éppen egy arabokból álló társaság okoz gondot. Túlmennek a kijelölt pihenőhelyeken, autóval hajtanak be a rétekre vagy éppen a fák közé, ott raknak tüzet, ahol nem szabadna, főzik a kuszkuszt, sütik a birkát. Az erdészek azt mondják, hiába szólnak nekik, még ők vannak felháborodva. A múltkor egy kolléga lefényképezte őket, de elvették tőle a gépét, még a kihívott rendőr is alig tudta visszaszerezni. Hja, a rendőr... — intenek kedvetlenül — ahogy meglátta a diplomáciai útleveleket, mindjárt visszakozott, azt mondta, ő itt nem sokat tehet.

Feketevadászat
Továbbra is erőszak... Bemegyünk az erdő elkerített vadaskertjébe, gyönyörű szarvasokat látunk, egészen közel engednek magukhoz. Megszokták az embert, megszokták az autókat, hiszen nemegyszer a kocsi platójáról etetik őket. Ahogy kikapcsoljuk a motort, felugranak, talán gyanút fogtak, megindulnak, elöl az öregek, mögöttük a fiatalabbak, ahogy ezt a törvényeik diktálják.
A Parkerdőben egyébként 4900 vadat lőnek ki évente a statisztika szerint. Ennél azonban több pusztul el golyó, sörét, vagy ne adj' isten, hurok által. Az orwadászat régi „betegsége" az erdőnek. A forradalom, vagyis 1956 után sok fegyver maradt kint, s meredeken emelkedni kezdett az orwadá-szok által okozott kár görbéje. Aztán a hetvenes évek közepén úgy tűnt: egyszer s mindenkorra sikerül visszaszorítani őket, ám most, a rendszerváltás után újra megjelentek. Az orvvadászok egyébként nem pancserek és nem kontárok. Értik a dolgukat, ismerik a fegyvert. Ezért is olyan nehéz leleplezni, tetten érni őket. Néha csak egy megcsonkolt vad teteméből, egy rakásnyi belsőségből tudják az erdészek, hogy illetéktelenek használták a puskát arrafelé. Több szakember is úgy sejti már bizonyos tapasztalatok alapján, hogy a kétes konjunktúrában szerepet játszhatnak azok a hivatásosok is, akiket a rendszerváltás forgatagában küldtek nyugdíjba idő előtt a fegyveres erőktől, fegyveres testületektől.
Egyébként nem minden erdész szeret vadászni. Többen is megcsömörlöttek tőle, pedig korábban maguk is szívesen cserkésztek,- szívesen mentek vaddisznóra, őzre, szarvasra. Egyikük azt meséli, hogyan vadászott annak idején a hevesi első titkár. Mindjárt azzal kezdte, hogy két terepjárót rendelt a helyszínre. A második kocsira csak azért volt szükség, hogy legyen mibe átülni, ha elromlik az első... Az erdei munkások meg mehettek haza gyalog, 10-15 kilométerre. Most azt kérdezi tőlem az erdész, vajon mi köze lehetett ennek az embernek a természethez, a vad és az ember nemes értelemben vett küzdelméhez. Más. Magas beosztású elvtárs érkezett a fővárosból, lőtte sorra a vadat, mintha csak normában dolgozna. Rászóltak a bátrabb erdészek, hogy hagyja abba, amit eddig elejtett, az sem fér már el a kocsi platóján. De csak legyintett, hogy maradjanak csöndben, és ment tovább, előreszegezett puskával...
A tíz erdészetből álló gazdaság erdői körülölelik a fővárost. De a visegrádi erdő sem csak kellemes kirándulóhely, hanem segíti a kétmilliós Budapest levegőjének megtisztítását is. Ha nem létezne ez a zöld gyűrű, a város valószínűleg belefulladna az önmaga által termelt szén-dioxidba. A pilisi gazdaság szellemét jellemzi egyébként, hogy még a leg-szűkösebb költségvetési években is mindig elhordatták a szemetet az erdőből. Merthogy szemét van, nem is kevés. A környék lakói, víkend-ház-tulajdonosai közül többen is úgy szabadulnak meg a kommunális hulladéktól, hogy az alkonyat, vagy a hajnal csendes óráiban kihordják az erdőbe. Hogy mit takar ez a kifejezés: kommunális hulladék? Nos, a használt egészségügyi vattától kezdve az építési sitten át a rozsdás gázbojlerig, villanytűzhelyig szinte mindent.
— A tisztaságot nagyon fontosnak tartjuk — magyarázza Dobó István —, az elmúlt évben például 20 millió
forintot költöttünk a szemét eltakarítására, elszállítására.
20 milliót abból a 100-110 milliós költségvetésből, amelyből egyébként csak 42,5 milliót kapott kézhez a gazdaság. Mondanom sem kell, hogy a szemétszállításra kiadott pénzt értelmesebb dolgokra is el tudnánk költeni. Egyébként, ha már a tisztaságnál, sőt: a levegő tisztaságánál tartunk, el kell mondanom, hogy a kárpótlási törvény megalkotásánál többek között erre sem gondolt senki. Érdekesen alakult az egész, hiszen az erdőt csak a termőföld aranykoronaértékén számolták. A fa, ami rajta volt, már nem jelentett egyforintnyi értéket sem. Pedig óriási a pénzben kifejezhető különbség egy pusztaság és egy bükkös között. Szerintem az lenne a megoldás, ha a liciteknél a fa értékét is figyelembe vennék, s kalkulálnának az erdő úgynevezett szolgáltatási vagy környezetvédelmi értékével is. Elvégre az erdőben rejlő biológiai képességeket, a szén-dioxid megkötését is értékként kell kezelni, így már olyan sokba kerülne egy darabka bükkös vagy tölgyes, hogy aki megszerezné magának, az biztosan nem esne neki a motoros fűrésszel. Sinkovics Ferenc

Filléres erdők, milliós nyereségek
Magyarország az erdősítettség arányát tekintve Európa alsó harmadában foglal helyet. A felső harmadban elsősorban a skandináv államok vannak, de a „sajátos összehasonlítást" tekintve szomszédaink is megelőznek bennünket. Amíg Magyarország erdősítettsége 18,3, addig Ausztriáé 20 százalék.
Dauner Mártontól, az FM erdészeti hivatalának elnökétől kapott információink szerint a magyar erdőterület 69 százaléka volt állami tulajdonban a rendszerváltás előtt. Az erdők 30 százalékával a termelőszövetkezetek, a fennmaradó 1 százalékkal pedig különféle szervezetek, illetve magánszemélyek rendelkeztek.
Még 1991-ben is úgy fogalmazott a Polgári törvénykönyv, hogy az erdő nem lehet adásvétel tárgya. Ám a földkárpótlás alapvetően megváltoztatta ezt a helyzetet. Egyrészt magával a kárpótlás folyamatával, másrészt pedig a termelőszövetkezetek vagyonnevesítése során is jelentős erdőterületek kerültek magánkézbe.
A hivatal elnöke szerint a kárpótlás folyamatának megvannak a maga hátulütői. A magyar termőföld értéke ugyanis 4000-4500 forint aranykoronánként. A kárpótlás menetében azonban gyakoriak voltak az úgynevezett negatív licitek, melyek során az előbb említett összegek lesüllyedtek akár 500 forintra is. Hiba volt, hogy az erdők esetében is csak a termőföld értékével számolt a kárpótlási törvény, a földterületen lévő fák értékével már nem számoltak. Pedig ez igen jelentős összeget tehet ki, egyhektárnyi tölgyes esetében elérheti akár 1-1,5 millió forintot is. Dauner Márton úgy összegezte ezeket az anomáliákat, hogy sokan jutottak jelentős vagyonhoz, viszonylag alacsony áron.
A kárpótlás, illetve a szövetkezeti vagyonnevesítés során összesen 700 ezer hektárnyi erdő került magántulajdonba.
Az új tulajdonosok természetesen nem élveznek korlátlan szabadságot a saját erdőikkel kapcsolatosan. Törvény írja elő, hogy az erdők gondozásához, fenntartásához erdőtervet kell készíteniük, melyet az illetékes erdőfelügyelőségnek engedélyeznie kell. E munkák közé tartozik természetesen a fák kivágása is, melyeknek pótlását adott határidőn belül meg kell kezdenie a tulajdonosnak. A folyamat leginkább az építkezésekkel kapcsolatos engedélyezési és jóváhagyási „procedúrákhoz" hasonlít. A szigor oka az, hogy a magánkézbe került erdők sorsához és állapotához továbbra is jelentős közérdek fűződik a tulajdonos magánérdeke mellett, vagy akár azzal szemben is.
Dauner Márton körülbelül 100-150 hektárnyira teszi azt az erdőterületet, melyen szabályellenes fakitermelés folyt a kárpótlási törvény életbe lépése után. Az ellenőrzést egyébként jelentősen megnehezítette az is, hogy míg a magyar erdőterület 2-3 ezer gazdálkodó kezében volt a kárpótlás előtt, ma 270 ezer tulajdonos rendelkezik fölötte.





No events