Majer Antal Ugodon és Farkasgyepűn

Egyetemi éveim egyik meghatározó élménye volt, amikor a professzor úr megkért, végezzem el az ugodi, forrasztókői exótakert fafajainak magassági és vastagsági növekedés-vizsgálatát. A feladat különleges fontosságát jelezte, hogy a helyszínre ő maga kísért el. Közel állt hozzá ez a táj, ez kitetszett minden mondatából. Nem csoda, hisz innen indult pályája, itt jegyezte el magát az erdőkutatással egy örök életre. A Bakony, ezen belül Forrasztókő kedvelt tartózkodási helye volt. 20 évvel később „Visszatérés az álmok erdejébe" című írásában így ír róla:
„Híres kilátómtól, a Forrasztókőről, ahonnan mindenütt csak erdőség s a hegység legmagasabb hat pontja látható, elvétve tűnt fel fenyő, nyiladékszegélyként vagy tisztások lehatárolójaként alkalmazták. 1953-ban a Forrasztókő igen változatos termőhelyén 15 hektáron olyan állomány-átalakítási kísérletbe kezdtünk, ahová exótákat, főleg fenyőféléket telepítettünk. Ma már közel negyven éves rudas-szálas állományunk mutatja, hogy különösen a douglas, a vörös luc és a simafenyő, valamint a hamisciprus, az óriás életfa és a vöröstölgy kiválóan nőnek."
Ezeket a sorokat olvasva nem kis büszkeséggel töltött el az a tudat, hogy az említett exóták növekedésvizsgálatánál én is segítségére lehetettem a professzor úrnak.
Diplomamunkám elkészítésekor is sokszor igénybe vettem a segítségét. A farkasgyepűi Róth-féle kísérleti területek kiértékelése akkortájt az Erdőműveléstani Tanszék kiemelt kutatási területe volt, melybe az itt diplomamunkát készítő erdőmérnök-jelöltek is besegítettek.
Amikor a téma egyik részfeladatát a professzor úrtól megkaptam, figyelmeztetett: „Az erdő- és termőhelytípus térképezés nagy pontosságot, körültekintést igénylő feladat!" Majd forrásmunkát ajánlott. Nagy szeretettel bocsátotta rendelkezésemre az általa írt „Félévszázados kísérletek a farkasgyepűi bükkösökben" című könyvét.
Egy későbbi beszélgetésünk kapcsán megtudtam tőle, hogy már régóta foglalkoztatta a farkasgyepűi kísérleti területek sorsa.
Erről így emlékezett a professzor úr:
„Még az ötvenes évek elején találkoztam Róth Gyulával Ugodon. Kértem, kísérjen el Farkasgyepűre, a kísérleti területre, de ő nem volt hajlandó rá.
Szerinte oda már nem érdemes menni. A háború előtti kényszerű letermelés miatt az úgy elgyertyánosodott, hogy ott már nincs helye kutatási munkának.”
Úgyhogy egy időre elfelejtettük Farkasgyepűt, egészen az 1970-es évekig.
Ekkor javaslatot tettem egy 260 hektáros kutatási bázisterület létesítésére Farkasgyepűn, tekintettel arra, hogy az addigi kutatási területek az alkalmazott kutatások számára túl kicsiknek bizonyultak. Merész elgondolás volt, hisz jószerével a terület határait sem ismertük pontosan. Annak rekonstruálásában ifj. Róth Gyula volt a segítségemre, aki résztvevője volt az 1936. IX. IUFRO kongresszusnak, melynek egyik bemutatóhelyszíne volt a farkasgyepűi kísérleti terület.
Diplomamunkámat megírtam, soproni tanulmányaimat befejeztem, a sors kegyes ajándékaként a professzor úrral a kapcsolatom nem szakadt meg. Legtöbbször Arácson, az ősi birtokon találkoztam vele. Egy alkalommal épp szürethez készülődtünk. A szüretelő-edények elmosása után sokáig beszélgettünk. Hamarosan megelevenedett a múlt, előjöttek az ugodi emlékek, a professzor úr erdőkutatásának színhelyei. Egy megtörtént esetet mesélt el: „Az ötvenes években, amikor erdőtipológiai kutatásokkal foglalkoztam, bejelentkezett hozzám Siskov, orosz erdészprofesszor. A dolgaim úgy alakultak, hogy érkezésekor nem tudtam jelen lenni, ezért munkatársaimat bíztam meg, fogadják őt, s hogy ne unatkozzon, mutassák meg neki az ugodi erdőket. Ezt a feladatot végül is Hutwágner Jóska bácsi, a fogatos látta el, aki kellő tudományossággal bemutatta az Asperulás bükkösöket és a többi erdőtípust is. Az orosz professzor a Jóska bácsi erdőtipológiai ismeretein annyira elcsodálkozott, hogy a Szovjetunióban hamarosan egy cikk jelent meg a szaksajtóban arról, hogy Magyarországon olyan fejlett az erdőtipológia tudománya, hogy még a fogatosok is ismerik az erdőtípusokat. Csakhogy a Jóska bácsi minden nevet elkeresztelt. Így lett az Asperulából Aszpirula, az Oxálisból Opsális. Számára Arács is Harács maradt mindörökre."
- Apropó, professzor úr! Tetszik tudni, hogy hívják Ugodon az exótást?
- Nem. Hogy hívják? - kérdezte.
- Eg Zoltánnak.
A név hallatán a professzor úr akkorát nevetett! Így én őt még nem hallottam nevetni soha. Majd hosszasan ismételte:
- „Eg Zoltán... Ez nagyon jó!”
A 80-as évek elején, amikor már a Füredi Erdészetnél dolgoztam, nyaranta gyakori vendég voltam a professzor úrnál. Mindig szívesen fogadott.
András, ha teheted, nyisd rám az ajtót! – mondta.
Gyakran találtam erdészek társaságában. Egyik alkalommal Szép Gyula arácsi nyugalmazott erdésszel az Arács feletti karsztbokor erdőkről beszélgettek. A féltő szeretet fogalmazódott meg bennük, amikor megállapították, hogy fogyó területük miatt védelmet érdemelnének ezek a társulások. Két erdőt szerető ember nyílt, őszinte beszélgetésének voltam tanúja. Ha az ember nem ismerte volna őket, nem tudta volna megmondani ki a professzor és ki az erdész.
Varga Domonkos Erdő és lélek című írásának egyik mondata jutott eszembe:
„Rang vagy képzettség itt mit sem számít: mérnök-e valaki, technikus-e vagy egyéb erdész. Aki itt nem tud egyszerűen emberré válni, az erdő fogékony fiává, az barbár idegen ebben a birodalomban.”
Beszélgetésüket hallgatva jöttem rá a professzor úr különös egyéniségének egyik titkára is, amit röviden így lehetne megfogalmazni: mindenkit tanítani, és mindenkitől tanulni.
Kivételes adottságai mellett talán ennek az olthatatlan, mindenkit kikérdezni vágyó tudásszomjának is köszönhette páratlan erdőismeretét.
Visszaemlékezve felejthetetlen, szuggesztív hangvételű előadásaira, bennem mindig azt az érzést keltette, hogy ő az, aki mindent tud az erdőről, erről a csodálatos, misztikus világról. Vannak stúdiumok, melyeket jószerével teljesen elfelejtettem, az ő tanításai azonban belém vésődtek végérvényesen, kitörölhetetlenül.
Időközben a professzorság terhét letette, az erdőt azonban tovább szolgálta.
Megromlott egészsége ellenére is hallatlanul nagy munkatempót diktált magának. Élete alkonyán teljesült két dédelgetett álma is.
Az erdő témájú versekről, a magyar erdők és a magyar költészet nászából született látomásokról egy csodálatosan szép válogatása látott napvilágot, melynek ezt a címet adta: „Az erdő poézise".
Elérhetetlennek tűnő vágya valósult meg, amikor a betegágyából felkelve, két érett unokájával visszatért álmai erdejébe, a Bakonyba. Három napon át járták a Bakony rengetegét. A harmadik napon, visszatérőben Forrasztókő fehér szikláinál megállt. Távolba tekintett... Hosszan búcsúzott...
2020. október 16.

 

No events