2011. július 26. - Rovatunkban új sorozat indul, melynek keretében két kritikus ellentétes véleménye csap össze egy fontos kötet kapcsán. Elsőként Gévai Csilla környezettudatos nevelést szolgáló könyvét írja körül Lovász Andrea és Schneider Gabriella. A döntés pedig az olvasóké. Scneider Gabriella: Klímakérdések kezdőknek és haladóknak – Rendes volt tőled, Csilla!

Régóta vártunk már egy ilyen könyvet. Sok szülő és pedagógus vágya, hogy a klímakérdések, a környezetvédelem, a fenntartható életmód, a környezeti nevelés ne maradjon a hazai gyermekirodalom mostohagyermeke. Nem könnyű „zöld” könyvet adni a gyerekek kezébe, bár szívós munkával felkutathatóak gyerekkönyvek ebben a témakörben is. A Nagyon Zöld Könyv végre beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

A Nagyon Zöld Könyv sokadik kézbevétel után is az marad, aminek első pillanatra látszik: egy remek humorral megáldott, rendkívül nyitott, tájékozott, elkötelezett antropológus-képzőművész-illusztrátor hitvallása; manifesztum, és egyben nyílt levél a gyerekekhez, akiket nagy tisztelettel, közvetlenül, könnyen emészthető stílusban, és utánozhatatlan humorral szólít meg a szerző.

Elvitathatatlan érdeme Gévai Csillának, hogy igazán úttörő vállalkozásba fogott. Megpróbál eligazítást adni a gyerekek, és persze sokszor a felnőttek számára is zavarba ejtő fogalomrengetegben (globális felmelegedés, fosszilis anyagok, ökológiai lábnyom, komposztálás, ökoszisztéma –hogy csak néhányat említsek), amellyel kikerülhetetlenül szembetalálja magát az, aki tájékozódni próbál a klímakérdések erdejében.


Nagy utat járunk be a könyv fejezeteit végigolvasva. Gyors felütéssel indít a szerző: a közel hétmilliárdos emberiségből egynek lenni - valóban különös, borzongató gondolat. Majd sorba jönnek a tisztázandó kérdések: a túlnépesedés (hányan is?), az ökológia lábnyom (mekkora?), milyen folyamatok vezettek oda, hogy az emberiség ma túl sokat árt a Föld nevű bolygónak (mikortól?), globális felmelegedés (miért?), apadó édesvízkészletek (mitől?), egyre szennyezettebb városi levegő (honnan?), elpazarolt, természeti kincsek, kizsákmányolt természet (mennyire?), gyors pillantás a nem túl rózsás jövőbe (hova?), majd a csúcspont: mit tehetek én, mit tehet egy ember, különösen, akkor, ha történetesen gyerek (mit?). Szó esik még az örökös le- és kimaradókról (kik?), majd az utolsó fejezet, egyben zárszó, megkísérli összerendezni az olvasó összekuszált, (jó esetben) felpiszkált lelkiismeretét: tanuljunk a hibákból, kezdjük el a rendrakást!

Az érdemek közt kell említeni még, hogy a szerző végig ébren tudja tartani az olvasók figyelmét. Ehhez remek egyéni eszközei vannak: gyakran kiszól a szövegből (Rendben?, Jó lesz így?, Benne vagy?, Számoljunk csak!), gyakran felszólítja, bátorítja a közönségét, hogy ő is mondja el, rajzolja le, írja bele ötleteit, megoldási javaslatait a könyvbe – legyen társszerző. Ezzel nem kevesebbet próbál elérni, mint ráébreszteni azokat, akik kézbe veszik a könyvet, hogy olyan témáról van szó, amelynek mindenki lehet a szakértője, sőt, világossá teszi, hogy a cél az lenne, hogy mindenki érezze magáénak a Föld problémáit. Az író és az olvasó közötti párbeszéd, interaktív eszmecsere („…eszedbe jutott valami? Elküldöd nekem a terveidet?”) végig vagány, laza, könnyed – mégsem komolytalan, sőt, halálosan komoly! Vajon feltétlenül gyereknek kell lenni ahhoz, hogy valaki úgy gondoljon a szén-, földgáz- és kőolajkincsre, hogy közben köszönetet mond az állatoknak, növényeknek? Gévai Csillának, fölnőtt létére ez is eszébe jut: „Köszi dinoszauruszok, rendes volt tőletek ősi óriás pálmák!”

A kötet képi világa szemgyönyörködtetőn gazdag. Gévai Csilla illusztrálja saját szövegét, vagy talán szöveget ír saját rajzaihoz? A szöveggel egyenrangú szereplői a Nagyon Zöld Könyvben a képek: rajzok, montázsok, lepréselt pipacsszirmok, fotók, tudományos igénnyel megalkotott gyönyörű modellek, amelyek közül nagy kedvencem az, amely a nap sugarainak útját ábrázolja a Föld felé, majd vissza a világűrbe.

Sajátos, egyéni, utánozhatatlan nyelven szólal meg a tudós, művész és aktivista a könyv lapjain. Lendületes, szerethető, mosolyt fakasztó mondatok ezek, de talán egy kicsit túladagolt a szövegben az ’épp’ szócska. Ez azonban láthatóan tudatos választás: a vastagon szedéssel ugyanis még nagyobb hangsúlyt kap az amúgy ritkán használt szó. De vajon miért épp ez a szerző kedvenc szava?

A könyv Állatkertben megtartott bemutatóján találkozott egymással először a szerző és a lektor, Csillag Rita. Az egyetlen hiányosság, amit a lektor a rendezvényen szóvá tett: a vizes kérdések, a víztudatosság köre. Ám a felvetés nem érte váratlanul a szerzőt, Gévai Csillát: megtudhattuk tőle, hogy már készül is a Nagyon Kék Könyv. Várjuk!

Ui.: Kíváncsi lennék, mikor kapja kézhez a könyvet a klímabarát Al Gore, akinek – többek között – a szerző a kötetet ajánlja.

Lovász Andrea:  Tényleg nagyon zöld
 
HÁNYAN? MENNYI? MEKKORA? MIKORTÓL? MIÉRT? MITŐL? MICSODA? HONNAN? MENNYIRE? HOVA? MIT? KIK? MENNYIT? – e 13 fejezetcímként megjelenő kérdésre adott válaszokból áll össze a Nagyon Zöld Könyv információanyaga. A könyv műfaji besorolása nem könnyű: elsősorban környezetvédelmi témájú ismeretterjesztő kiadvány, ám a szöveg irodalmi igényű is egyben – ezt a gyakran használt poétikai és retorikai elemek hivatottak megteremteni –, és akár interaktív foglalkoztatókönyv is lehetne (legalábbis az első harmada alapján).
A témának kétségtelenül kellett már egy könyv. Egy összefoglaló, érthető, élvezhető és szép kiadvány, amelyik nemcsak „prédikál” gyerekeknek a környezetvédelemről, de az olvasó személyes ügyévé is teszi azt. A szándék jelen esetben is tetten érhető, ám az eredmény legalább annyi kérdést vet fel, ahányat a fejezetcímek – és legalább annyira agresszíven, neonreklámként villogón, figyelemfelkeltően hatszor-hatszor ismétlődhetnének.
A kötet nagyalakú, impozáns, elegánsan visszafogott színvilágú, különleges hangulatú illusztrációs anyaggal – néhány rajz ugyan sokszor csak díszítő funkciójú, vagy még az sem („ki tudja, talán örülnek neki”), de mindenképpen oldják a téma szigorúságát, akárcsak az apró szöveges rajzok, képeslapok, kísérlet-leírások, riportok, képregények. Persze, szép a fehér ofszet-lap, de nagyon zöld kizárólag akkor lehetett volna ez a könyv, ha újrahasznosított vagy legalább FSC-minősítésű (Felelős Erdőgazdálkodás Tanács által ellenőrzött) papírra nyomják. Merthogy mit válaszol szerző, szerkesztő, kiadó egy gyereknek, ha azt kérdezi, „Vágtak ki fát azért, hogy ezt a könyvet kinyomtassák?” (Bár demagógnak tűnhet a kérdés, ilyenszerű felvetése mégis fontos, és eldöntheti a könyv egész recepcióját, ti. lehet-e komolyan venni az egészet, mert éppen a szerző írja a következőket: „Hát nem butaság, hogy mégis percenként harmincöt focipályányi erdőséget vágunk ki a földön? Nem minden évben, hanem minden percben! Most, és most is, és most is! Ki akarja mindezt? Én nem!”)
Jó az, hogy a szerző a gyerekhez beszél, nemcsak előad, hanem problematizál és kérdez, sokszor megszólítja az olvasót („Van ötleted?”, „Te mit gondolsz?”, „Tudod, ezt sokan nem tudják”). De sajnos nem következetes ebben. Az első négy fejezet oldalai szellősek, sok kis rajzzal, jó a tördelésük, könnyed hangvételű, humoros a szöveg és a képek is, és így könnyű olvasni. Később azonban nemcsak a szerző végig fenntartott kommunikációs társasjátéka hiányzik, hanem a tényleges, valódi párbeszéd is: a szöveg ugyanis az ötödik fejezettől kezdődően érezhetően elfárad, már csak magyaráz és magyaráz, egyre hosszabb, egyre unalmasabb, egyre bonyolultabb és egyre általánosabb szónoklatokat tartalmaz.

A könyv utolsó harmada hemzseg a rossz (üres, elnagyolt, fogalmi maszatolásokat tartalmazó) mondatoktól, ritkul az interaktivitás lehetősége. Jó a szándék, hogy a beszélgetés-, közös alkotás-jelleget erősítve, telerajzolva, firkálva, színezve igazi személyre szóló, ötletelős kézikönyv szülessen, ám a tizenegy hozzáírási (=belerajzolási) lehetőség mindvégig kínosan kevés teret hagy a gyerekek rajzainak. Pl. az „egyszer majd neked is gyerekeid lesznek, később pedig unokáid. Lerajzolod őket?” felszólításra egy 2x16,5 cm-es üres téglalap áll a rajz rendelkezésére, és 2,5x7,5 cm-es hely marad azt megrajzolni, hogy „Van további ötleted, hogyan takarékoskodhatnánk? Le tudsz ezekből párat (kiemelés tőlem, L.A.) rajzolni?” – úgy tűnik, csak címkéjében interaktív a könyv… (Megkockáztatom: a díszítmények visszafogásával, egész oldalas tablók helyett talán lehetett volna több tényleges teret engedni az olvasók alkotásainak – merthogy a könyv, implicit funkciójából adódóan így valóban működőképes lenne.)

Az ismeretközvetítés deklarált módszertanában kiváló ugyan a kötet, de nemcsak az interaktivitás hiányosságai miatt kérdőjeles hatékonyságú, hanem az információk átadása, az ismeretanyag strukturálása, a szöveg megformálása is gyenge.
Az információáradat követhetőségéhez átgondolt szerkezet kellett volna. A Nagyon Zöld Könyv most két bevezető szöveget tartalmaz, egyet az előzéken, egyet pedig a 8. oldalon a CSILLAGPOR és a TÚLNÉPESEDÉS témájú szövegrészek közé ékelve. A fogalmakat magyarázó fejezet a hetedik (30-33. o.) – nem tudni, miért éppen ide került, holott a szerző tíz oldallal korábban már használta az itt magyarázott őket, szóval előzőleg már sikerült az, amit elkerülni szeretne, „teletűzdelni ezt a részt idegen szavakkal”. Több információ is újra és újra felbukkan a szövegben, mint a túlnépesedésről, a felmelegedésről, az üvegházi gázokról, a légköri rétegekről, az újrahasznosításról, az esőerdőkről, fosszilis üzemanyagokról írottak (tudjuk, „minden mindennel összefügg”, de egy követhető gondolatmenet mégis szükséges lett volna).

A két utolsó fejezet viszont tartalmilag alig, inkább csak retorikailag értékelhető: szónoklat, általánosságokkal, közhelyszerű megfogalmazásokkal és „bölcsességekkel” tűzdelve („Az emberiség legfőbb ellensége mostanában épp saját maga”). Több helyen zavaros, nehezen követhető a gondolatmenet: pl. az üvegházhatás magyarázata („jelensége a bolygónknak”, „folyamat”), vagy a vízkészlet bemutatása. Az információk válogatásánál elsődleges szempont kellett volna legyen az olvasóközönség életkora – s az rendben is van, hogy gyerekeknek szól a szöveg, de nem igazán derül ki, hogy 4 vagy 14 éveseknek, ugyanis kémiai képleteket és definíciókat is olvashatunk a könyvben, meg egészen gügye magyarázatokat is („Bátor kis napsugarak vagyunk, nem?”), a kötet végi szójegyzék fontosnak tartja megmagyarázni a „sápitozás” szót is, a „hektárt” is, és az „ózont” is, ez utóbbit ekképpen: „három oxigén atomból álló instabil molekula”.

Sok helyen egyszerűen kevés az információ, magyarázni kellene, összefüggésekre rávilágítani, mert feltételezhetően nem magától értetődő egy gyereknek (még akár egy 14 évesnek sem), pl. hogyan kötik meg a széndioxidot az „erdőségek”, mi köze a húsevésnek az ökológiai lábnyomunk méretéhez és a takarékoskodáshoz, miért rossz a Földnek, ha hűtőszekrényt vagy sprayt használunk (ezek csak képben „olvashatók”), ha melegszik a Föld, és „sokkal szelesebb és csapadékosabb lesz az időjárás” miért „fog apadni a bolygó vízkészlete”, ma bolygónkon számos helyen miért nem „természetes a tiszta víz”, mit jelent az, hogy „az atomerőművekben az uránt dúsított formában használják fel” stb.

Máshol fölöslegesen sok az adat: a vízkészletről írottaknál (egyetlen szemléletes rajz elmondhatta volna mindezt), az üvegházhatás ismertetésénél, vagy céltalan a pipacsos-szoknyás Flóra és Fauna tündérkék szerepeltetése (a szójegyzékben velük kapcsolatban még Pánról is szó esik), de az egész szójegyzéket lehetne szigorítani (a már említettek mellett a Paks, pesszimizmus, rigolya, Izland szavak magyarázata sem kellően motiválható). A szöveg néhol nem válaszol a saját maga által feltett kérdésekre sem, arra pl. „Mitől is apadhat a vízkészletünk?” (egyetlen válaszlehetőség az adott szövegrészben az, hogy „édesvíz készletünk hetvenhárom százalékát egyszerűen elöntözzük”, a HOVA? HOVA? HOVA? HOVA? HOVA? HOVA? című JÖVŐNÉZÉS fejezetben mindössze két új, lehetséges megújuló energiahasznosítási formáról van szó, a hullámmozgásról és a fúziós erőművekről. Máshol pontatlanok a megfogalmazások: túlságosan általánosak, redundánsak vagy egyszerűen csak csúsztatnak („éltek és élnek remek emberek”, „az éghajlatváltozás fogalma azt fejezi ki, hogy változik a Föld éghajlata”, az oxigén az, „ami a tüdőnkben megfordulva ki-be jár bennünk és életben tart”, „az összevissza szennyezett levegőt SZMOGnak hívjuk”, „földgázzal működtethetjük gyárainkat”, „a szénből acéltermékeket állítunk elő”, a fúziós erőművekben „a mag egyesítéséből nyernénk energiát” stb.).

A szöveg hosszú, többszörösen összetett, néhol át nem gondolt, buta mondatai („elhalasztjuk annak az esélyét, hogy környezettudatos emberré faragjuk magunkat”) helyett rövidebb, egyszerűbb mondatszerkesztéssel, jobb tagolással könnyebben érthető lenne a közvetített ismerethalmaz és a könyv hipotetikus olvasótábora is gyarapodna. Kellően poétikus, ám „csak” funkciótlan a szinonimahalmozás (pl. 15., 62., 68. o.), de a metaforizálás már a pontosság rovására megy: pl. a „CSILLAGPORBÓL vagyunk” kijelentést lehetne magyarázni, de ez elmarad, így a könyv végi aláírás („CSILLAGPOR CSILLA”) értelmezhetetlen, csak hatásvadász díszítmény marad, és magyarázatra szorulna pl. „a víznek két arca van”, „a naperőmű a napsugarakkal hajlandó csak együttműködni” kijelentés is.

Zavaróan kellemetlen a tudomány, tudósok mitizálása, heroizálása („tudós barátok”, „tudomány”, „tudományosan”, „a tudósok szeretnek”, „okos tudósok”), a szerző az érvelésbe építve több helyen ezzel véli hitelesíteni is az aktuális információt. (És amit nem sikerült megfejtenem: miért vannak kiemelve a szövegben végig vastag betűvel az épp/éppen szavak – 48-at számoltam. Érteni vélem, persze, az aktualizáció miatt, de nem mindig ezt jelentik, néhol a pontosan, esetlegesen jelentésben szerepelnek.)
A téma kétségtelenül egy jobb, érettebb könyvet érdemelt volna. Gyakorlatiasabb, személyesebb megformálásban, szigorúbban szelektált és egzaktabban közvetített információkkal. Most artisztikum és praktikum összhangját sem látom megvalósulni – tényleg nagyon zöld még.
Schneider Gabriella - Lovász Andrea
 
No events