2015. március 19. - Az ökológiai problémák legújabb kori tudatosulása szinte egybeesett nemzetközi összefüggéseiknek felismerésével.

A hatvanas évek végén Nyugat-Európában a drámai erdőpusztulásokkal jelentkező, és az országhatárokat sem tisztelő légszennyezés okozta savas esők nagy szerepet játszottak a környezeti kihívás tudatosulásában. Továbbá rögtön olyan jelentős nemzetközi politikai eseményeket hívtak életre, mint az ENSZ 1972-es, Stockholmban tartott környezetvédelmi csúcskonferenciája, vagy az Európai Közösségek első Környezetvédelmi Akcióprogramjának meghirdetése. Mindezek az események a szélesebb közvélemény előtt is világossá tették a környezetvédelem nemzetközi dimenzióját.
Környezeti problémák, vagyis az ökoszisztémák és a környezeti elemek (levegő, víz, talaj) ember okozta – és ugyanakkor az ember életlehetőségeit is korlátozó – degradációi mindig léteztek. A feltevések szerint a túllegeltetés és erdőirtás okozta sivatagosodás és talajerózió olyan ókori kultúrák pusztulásához járult hozzá, mint a maja vagy az asszír birodalom. (Lásd Gowdy (1995, 2004).
Az ember környezetpusztító tevékenységének történeti áttekintését lásd: Takács-Sánta (2004).
Az ember mindig is rendkívüli hatékonysággal volt képes átalakítani maga körül a világot, így a történelemben ősidők óta léteznek a társadalmak környezethasználatát szabályozó, az erdőre, a folyókra vonatkozó normák, előírások. A középkori Londonban például a mai szmogriadóhoz hasonló intézkedések voltak érvényben.
Igen ám, csakhogy e környezeti problémák többnyire térben és időben korlátozottan jelentkeztek. Herman E. Daly, az ökológiai közgazdaságtan egyik klasszikusa írja, hogy neki a nagyapja még azt tanította: a folyó egy mérföld alatt megtisztul. Ez a nézet egy olyan korban lehetett igaz, amely – Daly szóhasználatával – még nem volt „megtelve” az ember tevékenységével. Ma már azonban minden komoly tudományos vizsgálat szerint elértük, sőt, számos mutató tekintetében meghaladtuk a Föld teherbíró képességét. Azaz több biológiai erőforrást használunk fel, mint amennyi regenerálódni képes, és több hulladékot, szennyezést juttatunk a természetes rendszerekbe, mint amennyit azok fel tudnak dolgozni. Azért lehetséges átlépni a határokat, mert az ökológiai károsodások okozta hatások egy része nem azonnal, hanem késleltetve jelentkezik. A számítások szerint például az éghajlatváltozás valamilyen mértékben akkor is bekövetkezne, és okozna problémákat az elkövetkező évtizedekben, ha sikerülne befagyasztani, vagy akár csökkenteni is a légkörben felhalmozódó, a klímaváltozást okozó gázok kibocsátását. (Az ökológiai problémákról még sok szó fog esni, azonban nem tekintem feladatomnak, hogy szisztematikusan áttekintsem ezeket. Feltételezem, hogy az olvasó minimális ismeretekkel rendelkezik a témában, illetve nem vonja kétségbe azt, hogy a jelenlegi világ ökológiai szempontból fenntarthatatlan. Magyarul is számos olyan kiváló mű áll rendelkezésre a globális ökológiai válságról, amelyekből tájékozódni lehet: például Darvas (2000), Ehrlich (1995), Faragó (1993), Faragó – Kerényi (2003), Pálvölgyi (2000), Rakonczai (2003), Vida (2001), Wackernagel – Rees (2001), valamint a Világ helyzete című, évente megjelenő kiadvány.)
Az, hogy a világ „megtelt” az ember tevékenységével azt jelenti, hogy gyakorlatilag bármilyen környezetterhelés valahol vagy valamikor (mondjuk a jövő nemzedékek számára) problémaként jelentkezik. A modern technológiák elképzelhetetlen mértékben fokozzák a kiszámíthatatlan következményekkel járó és hosszú távú környezetkárosítás kockázatát (gondoljunk csak az évezredekig sugárzó atomhulladékra vagy az ismeretlen veszélyeket jelentő genetikai módosításra), azonban a „teli” világban már viszonylag egyszerű tevékenységek is messze ható, vagy akár globális hatással járhatnak. A savas esőket vagy az éghajlatváltozást például a fosszilis tüzelőanyagok elégetése, sőt az utóbbit a rizstermesztés során felszabaduló metángáz is táplálja. Tulajdonképpen ma úgy állunk, hogy egy kályha begyújtása, vagy egy vietnami földműves ténykedése is hozzájárul a globális klímaváltozáshoz (persze összehasonlíthatatlanul kisebb mértékben, mint egy olajvállalat vagy egy légiforgalmi társaság).
A Föld – mint terület és erőforrás – végessége majdhogynem illuzórikussá teszi a lokális és a globális környezeti problémák közötti különbségtételt. Ha a biológiai sokféleség (faj- és fajtagazdagság, genetikai változatosság) megőrzését is globális ügynek tekintjük, akkor szinte nincs olyan helyi vonatkozású környezetkárosítás, amelyet ne tekinthetnénk önmagán túlmutató jelentőségűnek. A környezeti elemek és az ökológiai rendszerek degradációja ugyanis bárhol azzal fenyeget, hogy csökkenti a biológiai sokféleséget. A tiszai ciánszennyezés e szerint nem csak nemzetközi ügy (hiszen két országot érintett), de globális is, mert a Tisza egyedi élővilágát veszélyeztette.
Az ökológiai krízis tehát globális krízis. Ráadásul nem csak a következmények, az okozatok, hanem az okok oldaláról is. A világ „telítettségét” ugyanis nem egyszerűen az emberiség létszáma, hanem sokkal inkább a környezethasználatot példátlanul felfokozó modern technológiák és gazdálkodási módok okozzák. Jóllehet a modern technológiai és gazdálkodási rendszereket nem egyforma mértékben használják a világban – ezért van az, hogy a fejlett országok egy lakosának az „ökológiai lábnyoma” öt-tízszer akkora, mint egy szegény országbelié ((Az „ökológiai lábnyom” bonyolult módszertanon alapuló igen eredeti koncepció, amely földterület-egyenértékre számolja át az emberiség környezetterhelését, és erőforrás felhasználását. Egy ember ökológiai lábnyoma tehát azt mutatja meg, hogy mekkora biológiailag hasznos területet igényel az, ahogyan él: az általa elhasznált erőforrások előállítása, és az általa termelt szennyezés befogadása. Lásd Wackernagel – Rees (2001). –, ugyanakkor ezek e rendszerek a globalizációnak nevezett fejlemény keretében mára behálózzák a világot. Behálózzák fizikailag, de szimbolikus értelemben is, hiszen világszerte a modern fejlődés az az irány, amelyet a kormányzatok politikái követni igyekeznek. Az ökológiai katasztrófát okozó technológiai és gazdálkodási rendszer tehát globálissá vált, és terjeszkedő gyökerei egyre mélyebben alakítják át a társadalmakat világszerte. Olyan domináns fejlődési paradigmáról van szó, amely ugyan szinte teljesíthetetlen elvárások elé állítja az országok jó részét, mégis, gyakorlatilag elképzelhetetlen az elutasítása az ezzel fenyegető totális peremre sodródás réme miatt, és az elismert alternatíva hiányában. Az egyes országoknak ugyan létezik cselekvési tere, de ez a tér kétségkívül igen szűknek tűnik a döntéshozók számára.((Ismeretes a Margaret Thachernek tulajdonított mondás, amiből betűszót is képeztek: TINA – The is no alternative (azaz nincs alternatíva), és amelyet a kapitalizmus vagy a globalizáció kritikusaival szemben szokás szegezni. A mai globális kapitalizmus és a modernitás fejlődés paradigmája tehát valódi – a Gramsci javasolta értelemben vett – ideológiává lett, hiszen a valóság olyan képét nyújtja, amelyet nehéz elismert módon megkérdőjelezni.)
Nem csak az ökológiai krízis globális, de a lehetséges megoldásnak is annak kell lennie. ((Ez a kijelentés ugyanakkor semmiképpen sem értelmezendő úgy, mint amely mentesítene az egyéni felelősség alól. A „globális megoldás” nem azt kívánja sugallni, hogy csak a nagyléptékű megoldások, a nemzetközi együttműködés stb. jöhetnek szóba, és helyi szinten, „kicsiben” semmit sem tehetünk. Éppen ellenkezőleg: a könyv végére ki fog derülni, hogy személy szerint ugyan a nemzetközi együttműködés különböző formáit nagyon fontosnak tartom, de végső soron mégiscsak a lokális megoldások sokaságába helyezem bizalmam. A globális megoldás tehát a helyi megoldások összességeként értelmezendő.)) Némileg patetikusan fogalmazva: mintegy hatmilliárd embernek, sok millió vállalatnak és egyéb társadalmi intézménynek, és majd’ kétszáz államnak kell olyan technológiái, gazdasági és politikai rendszereket kifejleszteniük és működtetniük, amelyek lehetővé teszik az ökológiai szempontból (is) fenntartható világ létrejöttét. Valóban nem túlzás azt állítani, hogy egy új világot kell létrehozni, hiszen bár a jelenlegiben sok olyan elem van, amelyek egy fenntartható társadalomban is hasznosak lehetnének, az elemek összessége, az egész védhetetlen. Mindez egy korábban elképzelhetetlen léptékű változást igényel, amely politikai természetű, hiszen a társadalom működésének alapvonalairól, elveiről, értékeiről, és intézményeiről szól. A technikai-technológiai megoldások a változás részét képezik ugyan, ám önmagukban biztos, hogy nem elegendőek (sőt, tegyük hozzá, nem is lehetségesek, hiszen a technológiák változását a társadalom működési módjainak változása teszi csak lehetővé).
Vegyük a biológiai sokféleség védelmét és az éghajlatváltozás problémáját mint a globális ökológiai krízis két legfontosabb és legátfogóbb ügyét! Mindkettő a társadalmi működési módok átalakítását teszi szükségessé az élet számos területén, azaz ismereteink szerint nincs egyetlen cselekvési mező, ahol egy (vagy néhány) olyan, jól strukturált problémává alakíthatnánk át ezeket az ügyeket, amelyeket aztán technikai kérdésként tudnánk kezelni és megoldani.
A biológiai sokféleség védelme ugyanis korántsem csak a nemzeti parkok kijelölését jelenti, jóllehet már ez is komoly kihívás, hiszen a biodiverzitás csökkenésének fő oka az olyan területhasználati módok terjedése, mint az útépítés, a bányászat, az ipar, az urbanizáció helyigénye, vagy az iparszerű mezőgazdálkodás terjeszkedése. A nemzeti parkoknak tehát ezekkel az alternatívákkal kell megküzdenie – vagy át kell alakítanunk őket. Mondjuk a védett területeken a helyi körülményekhez illeszkedő, a környezetet kevésbé terhelő mezőgazdaságot kell engedélyezni és működtetni. De ezzel el is érkeztünk a biológiai sokféleség védelmének másik nagy feladatához: a lokális ökológiai sokféleséget tiszteletben tartó, a helyi társadalmi, környezeti adottságokhoz alkalmazkodó, azokat nem kimerítő, hanem fejlesztő mezőgazdálkodás elterjesztéséhez a mai környezetszennyező, és erőforrás-intenzív, az iparra és a fosszilis energiahordozókra ráutalt, a genetikai homogenitást terjesztő, a világgal pazarlóan bánó agrobiznisz helyett. A másfajta mezőgazdálkodás persze másfajta intézményi elrendezést (tulajdon- és üzemformát, stb.) kíván, továbbá másfajta kereskedelmi rendszert, élelmiszeripart, és hozzá fogyasztási, vásárlási szokásokat. És ez még mindig nem minden, hiszen a levegő, a talaj, a víz szennyezése további terhet ró az ökológiai rendszerekre (amelyek pedig a biológiai sokféleség őrizői), változtatnunk kell tehát azon, ahogyan az ipar működik, amit és amennyit termel, ahogyan élünk, amit és amennyit fogyasztunk, közlekedünk, fűtünk, világítunk… Ugyanígy bemutatható, hogy az éghajlatváltozás problémája nem csupán az energiaipar gondja, hanem az iparé, a mezőgazdaságé, a közlekedésé – az életünké.
Lányi András szavaival: „a környezet mint környezet (mint valami rajtunk kívül álló) védhetetlen”, és „a zöldek fellépése épp azért zavarba ejtő, nyugtalanító és valóban: felforgató, mert bírálatuk nem egyes ’túlkapások’ ellen irányul, hanem, akarva-akaratlanul, az uralkodó társadalmi-gazdasági rendszer legitimitását teszi kérdésessé a maga egészében” (2003, 34. o.).  Ez tehát az ökopolitika.
Mi azonban a globális ökopolitikára figyelmezünk. Bár a fentiek alapján a globális és a lokális elkülönítése problematikusnak tűnik – és a továbbiakban a kifejtés is szükségszerűen csúszkálni fog az egyes szintek között – azért mégsem lehetetlen. Minket a fenntartható társadalmat előmozdító intézményi lehetőségek és korlátok érdekelnek, márpedig vitathatatlan, hogy az emberi világ szerveződésének egy fontos intézményi kerete az állam. Hagyományosan az államok közötti kapcsolatokat szokás nemzetközi viszonyoknak, nemzetközi rendszernek nevezni. Ennek a rendszernek az egyik legfontosabb ismérve az, hogy hiányzik belőle az a politikai értelemben végső autoritás, amelyet a társadalmak esetében az állam képvisel. Az államok feletti szuverén hiánya a nemzetközi rendszert – a szokásos megfogalmazás szerint – anarchikussá teszi, hiszen hiányoznak az együttműködés előre rögzített intézményes feltételei, és az ezeket kikényszerítő hatalom. A nemzetközi rendszer és a rendszer eme sajátossága elemzésünk egyik kiindulópontja.
Ugyanakkor a címben nem nemzetközi, hanem globális ökopolitika szerepel, és ez nem magyarázható csupán az intellektuális divatnak tett engedménnyel. A nemzetközi viszonyokat ma már csak részben képezi le az államközi kapcsolatok rendszere. A nemzetközi szervezetek (ENSZ, stb.) mellett egyre inkább a vállalatok, vagy éppen az egyének és az általuk létrehozott organizációk alakítják a „nemzetközi” kapcsolatokat. Egyszerűen szólva: az államok mellett a társadalmak is kapcsolatban állnak egymással. Ez az, amit transznacionalizálódásnak hívnak a nemzetközi politika tudományában, és ez az, amit a globális jelzővel jelezni kívántam. A globális ökopolitika tehát egyszerre figyel az államok, és más nemzetközi szereplők politikáira a fenntarthatóság szempontjából – úgy is fogalmazhatunk, hogy egyszerre igyekszik számot vetni a nemzetközi rendszer és a globális társadalom működésmódjaival.
Az így meghatározott globális ökopolitikának természetesen könyvtárnyi az irodalma, magyarul azonban mindebből kevés jelent meg – a legfontosabb kivételeket az olvasó megtalálja az irodalomjegyzékben. Ez a könyv tehát mindenekelőtt arra vállalkozik, hogy a magyar olvasók számára áttekintést, összefoglalást nyújtson a globális ökopolitika általunk legfontosabbnak vélt problémáiról. A téma azonban így megfoghatatlanul nagy és bizonytalan körvonalú. A továbbiakban tehát felvázolom az általam alkalmazott megközelítést, amely a kollektív cselekvés és a globális kormányzás fogalmai mentén ragadható meg.
A KOLLEKTÍV CSELEKVÉS
A kollektív cselekvés problémája az egyéni ösztönzők és a csoport számára kívánatos cél elérése közötti kongruencia hiányából fakad (vö. Olson, 1965). A kollektív cselekvés problémája a legtisztábban azon közjavak előállításának esetében merül fel, amelyek fogyasztásából senkit nem lehet kizárni, azaz, ha bárki előállítja, akkor a hasznaiból mindenki részesedik. A tiszta közjavak szokásos definíciójába azt a feltételt is bele szokták venni, hogy a fogyasztása nem versengő (a klasszikus példa a világítótorony, amelynek fénye minden arra járó hajót eligazít, és a hajók nem tudják egymás elől elhasználni a fényt). Azonban miként arra Hardin (1982) rámutatott, igazából nem az az érdekes, hogy egy közjószág pontosan rendelkezik-e ezen jellemzőkkel a fogyasztási oldalon, hanem, hogy szükség van-e kollektív, azaz közös cselekvésre az előállítása érdekében. Olson (1965) egyébként a kollektív cselekvés problémáját ugyanígy tágan értelmezte, és azt is beleértette, hogy számos esetben egy csoport tagjai önként még akkor sem törekszenek közös vagy csoportérdekeik realizálására, ha mindannyian jobban járnának, amennyiben közös érdekeik vagy célkitűzéseik együttes elérésére tennének kísérletet.
Mármost a környezetvédelmet is szokás a közjavak és a kollektív cselekvés fogalma mentén értelmezni. A tiszta környezet abban az értelemben közjószág, hogy áldásaiból gyakorlatilag senkit sem lehet kizárni: ha az aktorok (államok, vállalatok) megfelelően nagy száma tenne erőfeszítéseket a globális éghajlatváltozást okozó gázok kibocsátásának korlátozására, akkor az így megelőzött katasztrófa elmaradása mindenki hasznára lenne.
A legfontosabb globális környezeti javak (a klíma, az óceánok, az ózonpajzs, a biodiverzitás) ebben az értelemben közjavak, vagy ma még azok – ugyanis, mint majd látni fogjuk, a kizárás valamilyen mértékben megvalósítható. Ugyanakkor a kollektív cselekvés problémája is felmerül, hiszen mindenki abban érdekelt, hogy a többiek előzzék meg az éghajlatváltozást, míg neki ne kelljen költséges vagy fáradságos módon változtatni magatartásán.
Ha – mint Olson (1965) és Hardin (1982) – abból indulunk ki, hogy a cselekvők alapvetően önérdekkövetők, akkor nehéz megoldást találni a kollektív cselekvési problémára. Olson (1965) szerint a potyautas jelenséget a csoportméret és a szelektív ösztönzők befolyásolják: a kollektív cselekvésre nagy valószínűséggel sor kerül az olyan „privilegizált” kiscsoportokban, ahol a csoport tagja nem egyforma súlyúak (erejűek), és a nagyobb erejű csoporttagok számára adódik annyi haszon a közjószágból, hogy hajlandóak azt biztosítani még akkor is, ha a többi csoporttag potyázik. A nagyobb méretű, vagy nagyobb szervezési költséget igénylő csoportokban a kollektív cselekvés esélye csökken, amit legfeljebb a szelektív ösztönzők ellensúlyozhatnak. A szelektív ösztönző az együttműködés valamilyen jutalmazását, vagy a potyázás valamilyen büntetését jelenti. A szelektív ösztönző mindenekelőtt a társadalmi nyomást, a normák erejét jelenti, ám Olson szerint ez szintén inkább a személyes kapcsolatokra épülő kiscsoportokban tud érvényesülni. A kollektív cselekvési probléma természetesen megszűnik két esetben: ha egy külső kényszer (pl. jogszabály) írja elő az együttműködési kötelezettséget, vagy ha a közjószágot sikerül olyan magánjószággá alakítani, amely azután piaci áruvá is válhat (hiszen ekkor az egyéni érdekek, a kereslet és kínálat alapján fog kialakulni a jószág mennyisége).
Severino és Tubiana (2001) sorra veszik a globális közjavakat abból a szempontból, hogy milyen módon lehetséges az „előállításuk”. Van olyan globális közjószág, amelynek a létezése, vagy a minősége egy esetleg néhány domináns „szolgáltatótól” függ. A világbékét ((Amelyet most mint a világháború ellentétét, nem pedig mint a lokális erőszakos konfliktusok teljes hiányát határozok meg.)) például elvben egyetlen szuperhatalom képes garantálni; de az AIDS ellenszerét is elég, ha egy kutatóközpont előállítja (feltéve, hogy közjószágnak minősül, és ingyen eljut a betegekhez). Más közjavak minőségét a „leggyengébb láncszem” határozza meg: hiába tesznek erőfeszítéseket az egyik országban arra, hogy megfékezzenek egy járványt, ha a szomszédos országban szabadon terjed. Mindez azért érdekes, mert a különböző esetekben más és más intézményi megoldások bizonyulhatnak használhatóbbnak. Az egyes környezeti javak között vannak különbségek e tekintetben (az esőerdőket például elsősorban azok az államok tudják megvédeni, amelyeknek a területén megtalálhatóak – ez a „domináns szolgáltató” esete), azonban a többségükre az a jellemző, hogy egy harmadik típusba sorolhatóak. Nem a domináns szállító, és nem is a leggyengébb láncszem, hanem a nemzetközi közösség összesített erőfeszítése határozza meg a minőségüket. ((A nemzetközi folyók vagy a tengerek elszennyezéséért sok ország felelős, az éghajlatváltozást okozó gázok kibocsátásáért ugyancsak (bár itt az Egyesült Államok hozzájárulása kiemelkedik, egyedül azonban Amerika sem tudná megoldani a problémát, még ha akarná sem), a biológiai sokféleséget mindenhol kell védeni (jóllehet itt van néhány kulcsfontosságú ország, „domináns szolgáltató”). Az ózonkárosító anyagok kibocsátása esetében inkább a leggyengébb láncszem elve érvényesül, mert a CFC-k sokáig a légkörben maradnak és rombolják az ózonpajzsot. Az egyes környezeti elemek, javak védelmén túl azonban, ahogy volt róla szó, az ökológiai krízis átfogó társadalmi változásokat igényel világszerte, ez pedig igazi kollektív cselekvési probléma. Ezért mondható, hogy az esőerdőket sem kizárólag azok az országok tudják megvédeni, ahol azok találhatóak, hiszen az is kell, hogy a többi ország ne akarjon olcsó, és fenntarthatatlan módon kitermelt trópusi fát importálni, ne engedje, hogy nagyvállalatai erdőpusztító projektekben vegyenek részt, stb.) Ez viszont rossz hír akkor, ha a nemzetközi közösséget mint önálló, és saját érdekeiket racionálisan követő aktorok (az államok) összességeként modellezzük. Ha ugyanis mindnyájuk erőfeszítésére szükség van, akkor a sokszereplős fogoly-dilemma esete, vagyis a kollektív cselekvés klasszikus problémája áll elő: összességében mindnyájan jobban járnának, ha együttműködnének egymással, külön-külön viszont minden cselekvő abban érdekelt, hogy minimalizálja a közjóért tett erőfeszítéseit.
A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozása során axiomatikus kiindulópontnak szokás tekinteni a nemzetközi rendszer anarchikus természetét. Ez azt jelenti, hogy globális szuverén hiányában nincs olyan felsőbb hatalom (külső kényszer), amely szabályozhatná az államok viselkedését. A nemzetközi rendszer stabilitása, a béke, vagy a nemzetközi jog ekképpen csak az államok egymás közötti megegyezésén alapszik, ami viszont ki van szolgáltatva a hatalmi törekvéseknek és a nemzeti érdekről alkotott elképzeléseknek. A nemzetközi kapcsolatok mint diszciplína ezen alaphelyzet – tulajdonképpen egy kollektív cselekvési probléma – vizsgálatára alakult ki. A nemzetközi kapcsolatok legősibb paradigmája pedig – amit modern változata alapján realizmusnak szokás nevezni – az államokat hatalmi aspirációk által vezetett, vagyis lényegében „önérdekkövető” aktoroknak tekinti.
Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a nemzetközi környezetvédelmi együttműködés problémája elméletileg akár még komplikáltabb, mint a nemzetközi rendszer anarchikusságának kihívása. Az államok közötti béke, a nemzetközi rendszer stabilitása ugyanis biztosítható közjószágként (például ha egy vagy több nagyhatalom garantálja, viszont az áldásait mindenki élvezi), de van egyfajta „magánjószág” jellege is, amennyiben kétoldalú, kvázi cserekapcsolatok révén is létre hozható. Ekkor az egyik ország pontosan azt adja a másiknak, amit cserébe kap, és erre az „árura”, a békére – legalább átmenetileg – mindegyik ország igényt is tart. A nemzetközi békét elvben az államok kétoldalú megegyezéseinek összessége is létre hozhatja. A környezeti közjavak többségét, és különösen a globális környezeti közjavakat viszont csak együttes erőfeszítéssel tarthatják fenn, ráadásul itt érvényesül a rövid távú egyéni és a hosszú távú közös célok közötti konfliktus is. Ugyanakkor Olson elmélete alapján akár reményre is lehetne okunk, hiszen az államok közössége nem túlságosan nagy csoport (kétszáz állam van), ráadásul nem egyforma erejűek (azaz az olsoni privilegizált csoportokhoz hasonlóan létezik a nagyobb hatalmú államoknak egy szűk köre, amely képes lenne hatékony környezeti rezsimeket létrehozni), és működnek szelektív ösztönzők is ( egyes környezeti problémák jobban sújthatnak bizonyos országcsoportokat, amelyek így érdekeltek lehetnek a kooperációban; valamint a nemzetközi jogban egyébként kodifikált együttműködési kényszer is fennáll (Tudjuk, hogy az ismételt fogolydilemma-játékokban inkább van esélye annak, hogy kooperatív magatartás alakul ki, hiszen a játékosok a következő menetben „megbüntethetik” az önző partnert.)
Csakhogy – és itt kanyarodhatunk vissza a globalitás problematikához – a nemzetközi közösség már nem csupán az államokból áll. Ezt a helyzetet Rosenau (1990) a turbulencia, Castells (1997) pedig a „globális rendezetlenség” fogalmával írja le, amivel azt kívánják érzékeltetni, hogy ez a helyzet kiszámíthatatlanságot, bizonytalanságot hozott magával. Mire az államok létrehozták azokat a nemzetközi intézményeket, a nemzetközi jogot, amelyek hathatósan csökkentették volna az államközi rendszer inherensen anarchikus természetéből fakadó kockázatokat, addigra megjelentek a színen azok a transznacionális szereplők (vállalatok, társadalmi szervezetek), amelyek puszta létüknél fogva korlátozzák az államok cselekvési terét. Arról nem beszélve, hogy némelyikük mozgósítható erőforrásaik nagyságánál fogva is méltó partnere az államoknak.  (Mint tudjuk, a világ száz legnagyobb gazdaságából több, mint ötven vállalat (ha az országok éves hazai össztermékét hasonlítjuk össze a vállalatok forgalmával). Egy ilyen lista: Boda (2002), 239. o.) A nemzetközi porondon tehát ma sokan, sokféle érdeket képviselnek – egy igazi „nagycsoport” jött létre, és a kollektív cselekvés problémája is aktuálisabb, mint valaha. Új intézmények kellenek, hiszen az államközi rendszer intézményei nem elégségesek, miközben az egyre sűrűbb globális interakciókkal jellemezhető világban értelemszerűen egyre több kollektív cselekvési probléma jelentkezik, és egyre több közjószág iránti merül fel az igény.
[1] Lásd Gowdy (1995, 2004). Az ember környezetpusztító tevékenységének történeti áttekintését lásd: Takács-Sánta (2004).
[2] Az ökológiai problémákról még sok szó fog esni a könyvben, azonban nem tekintem feladatomnak, hogy szisztematikusan áttekintsem ezeket. Feltételezem, hogy az olvasó
minimális ismeretekkel rendelkezik a témában, illetve nem vonja kétségbe azt, hogy a jelenlegi világ ökológiai szempontból fenntarthatatlan. Magyarul is számos olyan kiváló mű áll rendelkezésre a globális ökológiai válságról, amelyekből tájékozódni lehet: például Darvas (2000), Ehrlich (1995), Faragó (1993), Faragó – Kerényi (2003), Pálvölgyi (2000), Rakonczai (2003), Vida (2001), Wackernagel – Rees (2001), valamint a Világ helyezete című, évente megjelenő kiadvány.
[3] Az „ökológiai lábnyom” bonyolult módszertanon alapuló igen eredeti koncepció, amely földterület-egyenértékre számolja át az emberiség környezetterhelését, és erőforrás felhasználását. Egy ember ökológiai lábnyoma tehát azt mutatja meg, hogy mekkora biológiailag hasznos területet igényel az, ahogyan él: az általa elhasznált erőforrások előállítása, és az általa termelt szennyezés befogadása. Lásd Wackernagel – Rees (2001).
[4] Ismeretes a Margaret Thachernek tulajdonított mondás, amiből betűszót is képeztek: TINA – The is no alternative (azaz nincs alternatíva), és amelyet a kapitalizmus vagy a globalizáció kritikusaival szemben szokás szegezni. A mai globális kapitalizmus és a modernitás fejlődés paradigmája tehát valódi – a Gramsci javasolta értelemben vett – ideológiává lett, hiszen a valóság olyan képét nyújtja, amelyet nehéz elismert módon megkérdőjelezni.
[5] Ez a kijelentés ugyanakkor semmiképpen sem értelmezendő úgy, mint amely mentesítene az egyéni felelősség alól. A „globális megoldás” nem azt kívánja sugallni, hogy csak a nagyléptékű megoldások, a nemzetközi együttműködés stb. jöhetnek szóba, és helyi szinten, „kicsiben” semmit sem tehetünk. Éppen ellenkezőleg: a könyv végére ki fog derülni, hogy személy szerint ugyan a nemzetközi együttműködés különböző formáit nagyon fontosnak tartom, de végső soron mégiscsak a lokális megoldások sokaságába helyezem bizalmam. A globális megoldás tehát a helyi megoldások összességeként értelmezendő.
[6] A legfontosabb globális környezeti javak (a klíma, az óceánok, az ózonpajzs, a biodiverzitás) ebben az értelemben közjavak, vagy ma még azok – ugyanis, mint majd látni fogjuk, a kizárás valamilyen mértékben megvalósítható.
[7] Amelyet most mint a világháború ellentétét, nem pedig mint a lokális erőszakos konfliktusok teljes hiányát határozok meg.
[8] A nemzetközi folyók vagy a tengerek elszennyezéséért sok ország felelős, az éghajlatváltozást okozó gázok kibocsátásáért ugyancsak (bár itt az Egyesült Államok hozzájárulása kiemelkedik, egyedül azonban Amerika sem tudná megoldani a problémát, még ha akarná sem), a biológiai sokféleséget mindenhol kell védeni (jóllehet itt van néhány kulcsfontosságú ország, „domináns szolgáltató”). Az ózonkárosító anyagok kibocsátása esetében inkább a leggyengébb láncszem elve érvényesül, mert a CFC-k sokáig a légkörben maradnak és rombolják az ózonpajzsot. Az egyes környezeti elemek, javak védelmén túl azonban, ahogy volt róla szó, az ökológiai krízis átfogó társadalmi változásokat igényel világszerte, ez pedig igazi kollektív cselekvési probléma. Ezért mondható, hogy az esőerdőket sem kizárólag azok az országok tudják megvédeni, ahol azok találhatóak, hiszen az is kell, hogy a többi ország ne akarjon olcsó, és fenntarthatatlan módon kitermelt trópusi fát importálni, ne engedje, hogy nagyvállalatai erdőpusztító projektekben vegyenek részt, stb.
[9] Tudjuk, hogy az ismételt fogolydilemma-játékokban inkább van esélye annak, hogy kooperatív magatartás alakul ki, hiszen a játékosok a következő menetben „megbüntethetik” az önző partnert.
[10] Mint tudjuk, a világ száz legnagyobb gazdaságából több, mint ötven vállalat (ha az országok éves hazai össztermékét hasonlítjuk össze a vállalatok forgalmával). Egy ilyen lista: Boda (2002), 239. o.