2000. március - E l o r z o t t  t u l a j d o n* - Varga Béla -

A trójai faló

   A parlamenti pártok egyhangú politikai döntésének súlya van. Azzal nyíltan szembeszegülni még a mi sekélyes politikai kultúránkban és nem letisztult társadalmunkban is kockázatos, sőt ostoba dolog. Az előző havi cikkben felidézett - a vadászati jogot a földtulajdonosnak visszaadó - döntés tehát megváltoztathatatlan, hosszú távra kiható, történelmi tett volt. Előidézte a vadászatot és vadgazdálkodást érintő valamennyi jogszabály semmissé tételét, az összes privilégium eltörlését, leradírozta a térképről a vadászterületek határait, egyszóval: hótiszta lapot tett a földtulajdonosok elé.
Ezzel az állami vadászati jogot névleges haszonbérleti díjért birtokló néhány tízezer vadász mennyei birodalma elveszett.
       Az akkori politikai konstellációban a kiszorultak elvesztett birodalmuk közvetlen és nyílt visszahódítására nem mertek, végleges elvesztésére pedig nem akartak gondolni sem. Így hát kerülő utakra kényszerültek.
         A vadászati jog tulajdonlásáért dúló előcsatározások bizonytalan kimenetele miatt egy ilyen utat már a törvényjavaslat előterjesztői kiköveztek: a vadászterület kiterjedésének alsó határát 3.000 hektárban határozták meg.  Ez volt az a gondosan megácsolt trójai faló, amelyben könnyedén vissza lehetett jutni a törvénybe csempészett néhány további huncutság segítségével megerősített falak mögé.
A földtulajdonosok érdekeiért síkra szálló képviselők átlátták e klasszikus cselben rejlő veszélyt. Az általuk beterjesztett százig menő módosító javaslat egyikében 300 hektárra indítványozták lecsökkenteni a vadászterület alsó határát.

Hogy mekkora szerepet játszik a vadászterület kiterjedése a vadászati jog gyakorlásának - és haszonélvezetének! - kérdésében, jól érzékelteti az alábbi eset:
A néhány tucat vadászó (közös érdekük folytán pártállástól függetlenül példásan együttműködő!) képviselőből álló „vadászfrakció" olyan kompromisszumos javaslattal állt elő, hogy amennyiben az előterjesztők visszavonják a vadászterület kiterjedésének lecsökkentésére irányuló javaslatukat, félreállnak az összes - érdekeiket sértő - többi javaslat útjából.
 E gálánsnak tűnő, nagyvonalú ajánlatban azonban nemhogy engedmény, de még kockázat sem volt. A 3.000 hektáros alsó határ ugyanis - a Magyar Állam kivételével - minden földtulajdonost eleve kizárt a vadászati jog önálló gyakorlásából, hiszen törvényi rendelkezés következtében legfeljebb 300 hektárnyi földjén aligha tud valaki 3.000 hektárnál nagyobb vadászterületet kialakítani! Társult vadászati jog esetén pedig biztosra vehették, hogy a több ezer - olykor több tízezer - kistulajdonosból álló vadászati közösség tagjai semmit sem tehetnek vadászati joguk gyakorlásáért, közvetlen érdekeltségük minimális, érdekérvényesítő erejük nulla, a hozzá vezető utat pedig telerakta a törvény korlátokkal és buktatókkal. Ha pedig - a földtulajdonost kijátszva - a vadászati jog gyakorlását sikerül birtokba venniük, a lényeget - a benne rejlő lehetőségek kihasználását - semmi sem korlátozhatja. (Mint már tudjuk, a gyakorlat beigazolta a számítást. A vadászterület közel 80 százalékán haszonbérlő vadásztársaságok gyakorolják a vadászati jogot.)

      A 3.000 hektár mögé felsorakoztatott „hivatalos"  indokok között első helyen a vad féltése áll. A 300 hektáros alsó határ estén a vadászterületek felaprózódása, a „határ-effektus", a vadászó földtulajdonosok kapzsisága, és a nem-vadászók hozzá nem értése és ellenérdekeltsége következtében tönkremenne, esetleg ki is pusztulna a vadállomány - így az ellenérvek. Pedig a valóságban ezek egyikétől sem kell tartani.

A vaddal gazdálkodó valódi tulajdonost ugyanis ésszerű, önkéntes társulásra vezérelné vagy kényszerítené a vadgazdálkodás törvényi kényszere, a szakember-alkalmazás kötelezettsége, továbbá a vagyonának őrzésére, gyarapítására és maximális hozamára irányuló természetes törekvése. Az érdekeit fel nem ismerő vagy jogellenes magatartásra hajlamos tulajdonostól pedig ugyanúgy megvédené a vadat a törvény (a valóban a vad védelmét szolgáló előírásaival), mint ahogyan a hasonló erkölcsi szinten álló haszonbérlő vadásztól is meg kellene védenie. És hogy mindez nem csak fikció, azt számtalan- az alábbiakhoz hasonló - hazai és nemzetközi példa ékesen bizonyítja.

Hazánkban a világ rendjének fejre állásáig 115 hektár volt a megengedett legkisebb vadászterült. Ausztriában ma is ennyi, Németországban 75 hektár, több jelentős európai államban ennél is kisebb.

 Az apróvadlétszám akkor nálunk lényegesen magasabb  volt, mint azóta bármikor.  Az akkori vadgazdálkodásunk és vadászati kultúránk színvonala, vadállományunk minősége kiállja az összehasonlítás próbáját akár a nemzetközi, akár a mai hazai viszonyokkal. (Igaz, a nagyvadlétszám ma lényegesen magasabb, de ha ennek minden vonatkozását számításba vesszük, inkább szégyenkezésre van okunk, mint dicsekvésre.)

A meggyőző külföldi példákból dr. dr. h. c. BENCZE LAJOS, a magyar vadgazdálkodás (akkor még – a szerk.) élő klasszikusa így ad ízelítőt: „Amennyiben a többségében elaprózott földingatlanokhoz kötődő vadászati jog és az önálló vadászterület alsó határának nagyságrendje a vadállomány népességének erőteljes (és káros) csökkenését jelentené, akkor Európa nyugati országaiban a csülkös vad már rég a kipusztulás szélére sodródott volna. Ennek ellenkezőjét igazolandó - a hazai ismert körülményeken kívül - szabadjon két példát megemlíteni.
Ausztriában (mai területén) kereken száz évvel ezelőtt mindössze 3480 szarvast, 12.000 őzet és 3700 zergét lőttek, míg az 1991/92. vadász-idényben szarvasból 43.200, őzből 267.550 és zergéből 27.630 került terítékre. A vaddisznó Ausztriában a múlt század végén nem szerepel a lőjegyzékben, illetve a statisztikában, viszont az 1991/92. vadászidényben már 10.180 példánya került a statisztika adatai közé. Németországban (az egykori NSZK-ban) az 1968/69-es szezonban 26.770 szarvast, 572.000 őzet és 23.900 vaddisznót ejtettek, míg az 1991/92-es vadászidényben 29.1200 szarvast, 772.400 őzet és 175.000 vaddisznót lőttek....

 Íme, a vadállomány népességének alakulása a magántulajdon két hagyományos országában! Egyes nagyvadfajok napjainkban helyenként inkább túlnépesedésükkel szolgálnak aggodalomra, semmint csökkenésükkel, ami kétségtelenül vadgazdaság-politikai és ökológiai megfontolásokra, szemléletváltásra készteti a vadgazdálkodás illetékeseit."

      A másik hatásos érv a minimum 3.000 hektáros vadászterület mellett, hogy ennél kisebb területen nem lehet jövedelmezően gazdálkodni.

Ez ellen is lehetne a előbbiekhez hasonlóan meggyőző példákat felsorakoztatni, ha szükség lenne rá. De vajon ki kételkedik abban, hogy a néhány száz hektárján élethivatásszerűen gazdálkodó, a vaddal egy területen élő földtulajdonos legalább úgy tudna gazdálkodni a birtokán élő vaddal is, mint a természettől távolálló foglalkozást űző haszonbérlő sportvadász? Hát nem ő tudná legjobban összehangolni a vadgazdálkodást a termőföldjén folytatott alaptevékenységgel? Ki tudná tőle jobban gazdagítani a vad élőhelyét, javítani életkörülményeit a vetésszerkezet, a technológia megválasztása és az egyes műveletek időbeli ütemezése során? Miből származna a deficit, ha maga vinné piacra a hatóság által meghatározott vadászati lehetőséget? Vagy ki és milyen alapon kényszeríthetné arra, hogy többet költsön a vadgazdálkodásra, mint amennyi bevételt várhat belőle - vagy amennyit kedvtelésből megengedhet magának?
A válaszokra nem igen érdemes időt pazarolni.

Nem ilyen költői kérdés viszont, hogy miért kell a vadgazdálkodáshoz ragaszkodó sportvadászoknak legalább 3.000 hektáros vadászterület a jövedelmező gazdálkodáshoz. (Emlékeztetőül: azokról a sportvadászokról van szó, akik megszokásból, presztízsből, vagy anyagi kényszerből nem akarják ill. nem tudják vállalni drága passziójuk anyagi terheit.)
A gazdálkodásuk eredményét meghatározó egyik tényező - a bevétel - értelemszerűen csökken az általuk térítésmentesen vagy kedvezményesen igénybe vett és elajándékozott szolgáltatásokért befolyt összeg, és azok piaci értéke közötti különbséggel. A kiadás oldalán pedig a vadállomány túltartása és a földtulajdonossal való szembenállás következményeként felduzzadt vadkár és vadkár-elhárítási költségek teszik ki általában a legjelentősebb eredménycsökkentő tételt.
Az okosan gazdálkodó földtulajdonos ezeket a veszteségeket természetesen elkerülheti.
   Maguk a nagy területhez ragaszkodó haszonbérlő vadásztársaságok is mutatnak meggyőző példákat arra, hogy kisebb vadászterületen is lehet eredményes vadgazdálkodást folytatni. Nem ritka jelenség, hogy a vadásztársaság felosztja tagjai között a hivatalos vadászterületet. Az is gyakori, hogy a vadászatra jogosult néhány száz hektáros „al-vadászterületet" enged át bérvadásztatás címén, ahol a bérvadász „ügyesen" szövegezett szerződés alapján zavartalanul gyakorolhatja a vadászatot, sőt olykor hallgatólagosan a vadászati jog csaknem teljes körét. Az is mind gyakrabban előfordul, hogy a vadásztársaságokon belüli személyi ellentétek következtében „osztódik" a vadászterület. A különvált kis egységek teljesen külön életet élnek (és megélnek!), csupán a törvényesség látszatának fenntartására készített összesített tervek és egyéb hivatalos papírok kapcsolják össze formálisan azokat.

        A trójai faló tehát ez esetben sem hagyta cserben kiagyalóit. A bevonulás reményeiken felül sikerült. A továbbiakban arra is fény derül, hogy miként segíti elő a törvény a falakon belüli berendezkedést és megkapaszkodást.

No events