2000. május - E l o r z o t t  t u l a j d o n* - Varga Béla -

 A vadászati törvény elsőleges feladata – miként kinyilatkoztatásokban gyakran hallani, és a törvény hivatalos nevének első két szava is demonstrálja – a vad védelméről való gondoskodás. Ennek ellenére nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a hosszú évekig tartó törvény-előkészítés és -alkotás során a vad sorsáért aggódók vívtak kemény csatákat azokkal, akik a vad értékét nem a vadászok által kalibrált mércéről olvasták le. A vadat nem igen kellett védeniük, hiszen annak valódi értékeit elvitatni, vagy érdekeit sérteni, veszélyeztetni senkinek sem állt szándékában.
      Még csak nem is a vadászok és a nem-vadászó állampolgárok között folyt a vita.
      A vadászok tábora ugyanis – érdekeik különbözősége következtében – korántsem volt egységes. A magyar vadgazdálkodás és vadászat eredményeit milliárdokkal megalapozó külföldi vendégvadászok természetszerűleg nem jutottak szóhoz. Egyébként is csaknem tejesen mindegy nekik, hogy egy-egy sikeres vadászat után kinek kezébe pergetik a milliókat. A hazai bérkilövő vadászok pedig - a földtulajdonosok érdekeivel azonosulva - az elavult vadászati rendszer gyökeres megváltoztatásáért küzdöttek szervezetten, keményen, következetesen.
     A földtulajdonosok vadászati jogára tehát nem a fenti két csoportnak, hanem a kapcsolatai révén legerősebb, és masszív érdekeltsége miatt legaktívabb harmadiknak: a vadászati jog haszonbérletére pályázóknak fájt a foga.
     Az igazi tét tehát az volt, hogy átmenthető-e a vadászati jog haszonbérbe-adásának intézménye olyan formában, hogy a hazai vadászok egy részének – a haszonbérlő vadásztársaságok tagjainak – kivételezett helyzete ne változzon, főleg az előző rendszerben megszerzett előjogaik ne nagyon csorbuljanak, és minél hosszabb távra stabilizálódjanak.   
     Mint láttuk, a legnagyobb veszélyt – a földtulajdonosok birtokba-kerülését – sikerrel hárította el a kicsiny, de erős csapat. A vadászati törvény kereken száz paragrafusa közül mindössze háromnak (8., 12. és 14.) „okos” megfogalmazása és átpréselése a Parlamenten elég volt ahhoz, hogy a földtulajdonosok zöme - tudtán kívül - „önként lemondjon” vadászati jogának gyakorlásáról, és így az a vadászterületek nagy többségében újra a haszonbérlő vadásztársaságok kezébe kerüljön.
     Ahhoz, hogy ne igen kelljen másokkal osztozkodniuk az így megszerzett, finom „fóka-falatokon”, szintén elég volt néhány, a potenciális új eszkimókat távoltartó, ügyesen megformált törvényi előírás.
     A 16.§ például durva diszkriminációval nyújt behozhatatlan előnyt a vadásztársaságoknak és érdekképviseleti szervüknek – mit sem törődve a földtulajdonosok érdekeivel, és tulajdonukhoz fűződő alkotmányos jogaikkal.
     Az (1) bekezdés rendelkezése szerint e szervezetek feltételek nélkül lehetnek haszonbérlői bármely vadászterületnek. Rajtuk kívül csupán „…kizárólag belföldi tulajdonban levő mezőgazdasági illetve erdőgazdasági ágazatba sorolt gazdasági társaság, szövetkezet továbbá erdőbirtokossági társulat…” pályázhat a vadászati jog haszonbérletére.
     De nem ám feltétel nélkül!
     Csakis akkor, „…ha a vadászterület több mint a felét mezőgazdasági, erdőgazdasági vagy természetvédelemmel összefüggő tevékenység folytatása céljából használja.”
Hiába szeretnék tehát a földtulajdonosok haszonbérbe adni a vadászati jogot szélső esetben olyan szervezetnek, amely
- többtízezer hektáron eredményes vadgazdálkodást folytat,
- korszerű infrastruktúrával, magasan képzett szakember-gárdával, félévszázados szakmai -, gazdálkodási tapasztalattal, kiterjedt piaci és egyéb kapcsolatrendszerrel rendelkezik,
- a vadászterület 49 százalékán mintaszerű mezőgazdasági, erdőgazdasági és természetvédelemmel kapcsolatos tevékenységet folytat saját vagy tulajdonostársai földjén,
- a vadászterületnek csaknem felét kitevő, a vadgazdálkodási érték 80 százalékát magába foglaló erdő tulajdonosa,
- a vadászatból eredő minden terhet hajlandó, és gazdasági erejénél fogva garantáltan képes levenni a földtulajdonos vállairól, és ezen felül
- hektáronként évi 2 – 3.000 Ft-ot ajánlana haszonbérleti díjként minden földtulajdonosnak.

Ajánlana, de nem teheti meg, mert ringbe sem szállhat a haszonbérleti jogért. A bíró ugyanis (no, nem a haszonbérbeadó földtulajdonos, hanem a törvény!) mérkőzés nélkül annak az egyesületnek a kezét emeli magasba,
- amely a felsorolt adottságok egyikével sem rendelkezik,
- amelynek minden tagja – ugyancsak szélső, de nem lehetetlen esetben – bizonyára kiváló orvos, munkás, bankár vagy politikus, de a vadászterületen folyó minden tevékenység területén abszolút laikus – beleértve a vadgazdálkodást is, és emellett
- csupán 40–50 Ft-ot ígér (azt is biztos fedezet, garancia nélkül) ugyanazért a vadászterületért a földtulajdonosoknak hektáronként.
     A két, így külön súlycsoportba sorolt szervezeteken kívül nemcsak minden más szervezetet, de minden természetes személyt is megfoszt a törvény a vadászati jog haszonbérbevételének lehetőségétől.
     Hiába lenne valaki bármilyen szakértője a vadgazdálkodásnak,
hiába bizonyította már bármilyen téren, hogy tehetséggel, sikerrel és tisztességgel tud működtetni egy ekkora vagyont, hiába fizetne esetleg még a fenti profi társaságnál is magasabb haszonbérleti díjat, és
hiába kötelezi őt törvény, hogy saját vagyonával is feleljen a tulajdonos esetleges sérelmeiért.
     Hiába, mert vele szemben is az a vadásztársaság a győztes, amelynek – ha „okosan” gazdálkodik – üres a kasszája, tagjai pedig saját vagyonukkal nem tartoznak felelősséggel a társaságon belül viselt, a földtulajdonosokat terhelő dolgaikért.

      A leendő haszonbérlők kiválasztott, törvény által preferált csoportjának körülhatárolása ezzel egyértelműen megtörtént ugyan, de azért itt sem maradtak el a szándék megvalósulásának bebiztosítását szolgáló, további rendelkezések.
-   A 36. §. (2) bekezdése például azt írja elő, hogy „Egy haszonbérlő legfeljebb egy vadászterület vadászati jogára köthet érvényes haszonbérleti szerződést.” Teszi ezt egyrészt a birtokon belüliek belső szolidaritása jegyében (a gyengébb vadásztársaságok védelme az erősebbektől), másrészt a vadásztársaságoknak erősen korlátozott állapotukban is nagy konkurenciát jelentő állami és egyéb társasági, profi szervezetek esetleges térnyerésének megakadályozása érdekében. Kit érdekelt, hogy ez a - néhány vadász érdekében hozott - korlátozás tovább szűkíti a földtulajdonosoknak azon jogát, hogy haszonbérlőiket érdekeik szerint, maguk válasszák meg?
- A haszonbérlő vadásztársaságoknak kedvez a szóban forgó paragrafus (3) bekezdése is. E szerint ha a földtulajdonos valami csoda folytán  meg is tudna szabadulni a számára nemkívánatos haszonbérlőjétől, az új jogosultnak meg kellene téríteni  „…a korábbi haszonbérlő által létesített vadgazdálkodási, vadászati rendeltetésű létesítmények, berendezések ellenértékét.”  Leküzdhetetlen anyagi akadály lehet ez a vadászati jog potenciális hozamának jobb kihasználására törekvő földtulajdonos előtt. Hogy mekkorát, azt jól érzékelteti, hogy volt eset, amikor a távozó haszonbérlő több mint 60.000.000 Ft-ot követelt, hosszú évekig tartó bírósági procedúrával tetézve az összeget. Arról ne is essék szó, hogy mi mindent megtehet ma a vadászatra jogosult bárki földjén, a tulajdonos tudta nélkül, vagy akarata, esetleg határozott tiltakozása ellenére is.
- Jó „kapaszkodó” a haszonbérlőnek a (4) bekezdés alapján őt korlátozás nélkül megillető előhaszonbérleti jog is.

A felsoroltakon kívül akad még bőven a jelenlegi haszonbérlő vadásztársasági tagok érdekeit a földtulajdonosi érdek ellenében szolgáló törvényi előírás. Ezek általában a vadászterületek megszerzéséhez, megtartásához és a vadászati jog gyakorlásából származtatható lehetőségek kihasználásához nyújtanak segédkezet. Az összes közül talán a legfontosabbra - a haszonbérleti szerződés időtartamára, és még egy-két „csemegére” – a következő számban kerül majd sor.

No events