2000. augusztus - E l o r z o t t  t u l a j d o n - Varga Béla

A vadászterületek közel 4/5-én gazdálkodó haszonbérlő vadásztársaságok létszámának behatárolásával a törvény a túlszaporodott nagyvadállomány célszerű csökkentése elé jelentős akadályt állított. Az ebből következő – a földtulajdonosok érdekeit közvetlenül és különösen fenyegető – veszély előre látható volt. A választópolgárok érdekei azonban ezen a téren sem arányosan tükröződtek a jogalkotó testületek döntéseiben. Így a közvetetten valamennyi állampolgár, közvetlenül pedig több millió földtulajdonos érdekeit képviselőktől csak annyi tellett (az elenyésző, néhány tízezernyi vadász képviseleti túlerejével szemben), hogy a vadlétszám törvényi keretek közé szorításával igyekezzenek csökkenteni a várható veszélyt.
Ennek eredményeként a vadgazdálkodási tevékenység tervszerűségét elrendelő és részletesen szabályozó 41- 45. §-ok előírják a fenntartandó, a vadfaj fennmaradását biztonsággal garantáló legkisebb vadlétszám (törzsállomány), valamint a fenntartható, az élőhelyet még nem veszélyeztető legmagasabb vadlétszám megtervezését, továbbá a vadgazdálkodási tervek vadászati hatóság általi jóváhagyását az erdészeti és a természetvédelmi hatóság előzetes szakhatósági hozzájárulásához kötik.
A jogalkotók szándéka szerint ezek a rendelkezések látszólag az erdészet és főként a természetvédelem, valójában azonban a földtulajdonosok közvetlen érdekeinek szolgálatára is születtek. A természetvédelmi és erdészeti szempontból kívánatos felső határ ugyanis csupán akkora vadlétszámot takar, amely tört részére csökkentené az erdőtelepítés és
-fenntartás megszokott költségeit, lényegesen emelné az erdők hozamát, és jelentéktelenné tenné a mezőgazdasági kultúrákban és más területeken is nyomasztó vadkárokat és vadkár-elhárítási költségeket. Normális viszonyok között a földtulajdonosnak közvetlen érdeke fűződik a fenntartandó legkisebb vadlétszám védelméhez is, hiszen a birtokán élő vad - általa ésszerűen szabályozva, hozzáértéssel és felelősséggel kezelve - tulajdona értékét és jövedelmét számottevően növelné.
A feltételes mód következetes használata az előző bekezdésben, sajnos, nem stiláris tévelygés vagy nyelvtani hiba. Ezekről a kérdésekről – a földtulajdonosok érdekeit szolgáló előírások érvényre jutásáról és az abból származó haszon élvezéséről - öt esztendővel a törvény kihirdetése után sem lehet jelen idejű kijelentő módban szólni.
A számháborúnak ugyanis ezt a csatáját is elvesztették.
Ráadásul itt nem egyszerű, sima csatavesztésről van szó. Nem az történt, mint megannyi más estben, hogy a jogszabály megszületése után elmaradt a jogkövető magatartás, azaz nem írták elő az illetékesek a fenntartható legnagyobb vadlétszámot a vadgazdálkodási tervekben, vagy a vadgazdálkodók figyelmen kívül hagyták a hatóságilag jóváhagyott tervek ide vonatkozó előírásait.
Itt a törvény végrehajtásának elősegítésére és ellenőrzésére hívatottak a jogalkotói szándék megvalósításához törvénnyel biztosított fegyvereket nem csupán letették vagy hatástalanították, hanem gátlástalanul dezertálva azok ellen fordították, akikért hivatali - és erkölcsi kötelességük szerint harcolniuk kellett volna. Konkrétan szólva:
a fenntartható vadlétszámot úgy határozták meg, hogy az ne a túltartott vadállomány csökkentésére kötelezzen, hanem a vadlétszám növelésére adjon lehetőséget vagy egyenesen ösztönzést!
A fenntartandó, legkisebb vadlétszám meghatározásánál sem jártak el különbül: az élőhely és a vadfaj természetrajza által meghatározott minimális életképes populáció létszámát messze meghaladó szinten húzták meg az alsó határt. Természetesen a vad érdekeire hivatkozva. Pedig az ökoszisztéma bármely elemének túlszaporítása nemcsak az egész rendszernek, hanem az érintett fajnak is kárára válik. Vesztes a földtulajdonos is, akit ezzel megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy a természet tűrőképességének határai között érdekeinek megfelelően, saját maga határozza meg a birtokán meglévő erőforrások hasznosításának módját és arányait.

Súlyos szavak.
Ha nem lenne mögöttük hiteles dokumentumok és makacs tények tengernyi tömegének aranyfedezete, aligha merné bárki is papírra vetni. Hiszen az e téren tapasztalható hiányos és hamis tájékoztatás következtében demagóg blöffnek vagy akár rágalomnak is vélhetné bárki. Ezt elkerülendő, tekintsük át – szerény példaként – a mező-, erdő- és vadgazdálkodást, valamint a természetvédelmet legnagyobb mértékben érintő két vadfaj: a szarvas és a vaddisznó létszámának alakulását.
A belátható történelmi időszakban a XIX. sz. végéig mindkettő élőhelye a mainál lényegesen kisebb területre korlátozódott, és a populáció sűrűsége is csak kis hányada volt a ma megszokottnak.
A szarvas létszáma például az egész Kárpát-medencében csak a századfordulón érte el a 15.000 db-ot. Jó 120 esztendővel ezelőtt a történelmi Magyarország teljes területén csupán annyi szarvast ejtettek el eleink, mint mi ma Baranya megyében! A „boldog békeidőben” az első világháborúig 30.000 fölé gyarapodott Nagy-Magyarország szarvas-állománya. A két világháború között harmadára csonkított - és a szarvas eredeti élőhelyétől csaknem teljesen megfosztott - hazánk maradék területén eredetileg csupán szórványosan jelen lévő szarvas létszáma hozzávetőlegesen 6.000 db-ra duzzadt. A második világégés alatt természetszerűleg közel felére csökkent állomány néhány évi kímélet után rohamos gyarapodásnak indult: a hivatalos létszámbecslés szerint az 1960-as évek közepére elérte a 20.000, a végére a 30.000 db-ot. Az ekkora populáció-robbanás következtében jelentkező vadkár miatt kormányzati szinten elrendelt több mint 30 százalékos létszámcsökkentést előíró fejlesztési tervet átírta az uralkodó elit hatalma és gátlástalan vadászszenvedélye. Csökkenés helyett további gyarapodás következett – a mai 75.000 db-ig. Nem törte meg a trendet (és az elit hozzáállását) a vadászat terén még mindig késlekedő rendszerváltás, és az annyira várt, új vadászati törvény sem.
A vaddisznólétszám alakulása sem szívderítőbb. Az 1960. évi 8.000-ről a századfordulóra közel 70.000 db-ra emelkedett!
Száraz, évtizedeken át hivatalos statisztikákban rögzített, kézzelfogható anyagi tartalommal töltött számok. Hát hol itt a számháború? Hogy lehet ezeken vitatkozni? – kérdezhetnők. Pedig nagyon is lehet.
A sok vad tartásában érdekelteket nem nagyon zavarják a tények. Rendelkeznek az alábecslés jól bevált technikájával, és – ami még célravezetőbb – olyan kapcsolatokkal és befolyásoló eszközökkel, hogy az illetékesekkel (és sajnos, olykor a közvéleménnyel is) „elhitethetik” a vadállomány kipusztításának közvetlen veszélyét is.
A másik oldalon pedig megkérdőjelezhetetlen matematikai és biológiai törvényekre alapozottan állíthatták, hogy a tényleges vadlétszám lényegesen meghaladja a statisztikában rögzített szintet.

A számháború másik ütközete a fenntartható és a fenntartandó vadlétszám körül dúlt. Évekig húzódott, ma sincs nyugvóponton, pedig az ésszerű, gyakorlatias megoldás egyszerű lenne, mint Kolumbusz tojása.
A fenntartható legmagasabb vadlétszám nem lehet nagyobb, mint amekkora abban az időszakban volt, amikor nem okozott számottevő gazdasági vagy természetvédelmi problémát. Ez az időpont egyértelműen az 1960-as évek közepén volt.
Akkor a szarvas a statisztikai létszáma 20.000 db. körül mozgott. Ha számításba vesszük a létszámbecslés vitathatatlan hiányosságait, valamint az élőhelyben bekövetkezett változásokat, 30.000- 35.000-re tehetjük a gazdasági és természetvédelmi szempontból még talán elviselhető darabszámot. Ezzel szemben a jóváhagyott vadgazdálkodási tervekben 58.000 db fenntartható szarvas szerepel!
A vaddisznó esetében még rosszabb a helyzet. A 60-as évek közepén becsült 10.000 db. körüli, és a hatályos vadgazdálkodási terv szerint  40.000-ben maximált helyett, ma már beismerten is közel 70.000 db. teszi tönkre földjeink termését, létében veszélyezteti természeti környezetünk számos elemét és fosztja meg természetszerű erdeinket önfenntartó képességüktől.
A közérdek, a józan ész és a törvény szellemének ilyen drasztikus és cinikus mellőzéséhez egy korábban, más közegben, más céllal végzett - egyébként tiszteletreméltó - kutatás eredményét használták fedezetül. (E kutatás lényege az erdőben élő vad energiaigényének, valamint az erdőben található, vadeledelnek elvileg alkalmas fásszárú növények energiatartalmának meghatározása volt. A többnyire vadcsemegének számító, közvetlen gazdasági jelentőséggel bíró fajok és a felújítás alatt álló területek kimaradtak a számításból. Pedig - gyakorlatias „humán” hasonlattal élve - a hivatalosan engedélyezett létszámú vadállomány csak akkor nem okozna elviselhetetlen anyagi és jóvátehetetlen ökológiai veszteségeket, ha a legfinomabb falatoktól roskadozó svédasztalról „mindenki” csak spenóttal töltené meg korgó gyomrát, és a száraz kenyérmorzsát söprögetné össze desszert gyanánt.)

A fenntartandó legkisebb vadlétszám meghatározása egyszerűbb feladatnak ígérkezett, hiszen a törvénynek nemcsak szelleme, de betűje szerint is csak a természetvédelmi szempontokat kellett volna figyelembe venni. Ennek alapján pedig – tapasztalati tényekből kiindulva - a törzsállomány nem lehet nagyobb, mint az eddigi, bizonyított legalacsonyabb vadlétszám.
Legújabb kori történelmünk során ugyanis egyetlen vadfajunk sem került biológiai értelemben veszélyeztetett helyzetbe. A tények tanúsága szerint a mindenkori populáció nemcsak a faj fennmaradásának, a genetikai örökség megőrzésének és fejlődésének volt kockázatmentes garanciája, hanem ezen felül nem is akármilyen vadászati lehetőséget, anyagi bevételt, és háborús időkben jelentős fehérjeforrást is biztosított. A vadra nézve valódi veszélyt nem a törzsállomány hiánya, hanem - éppen ellenkezőleg – a természetvédelem határain kívül eső egyéb igények kielégítése érdekében kierőszakolt túlnépesedés jelentett.
Mindezek ellenére hiába bizonyították a szarvasok és a vaddisznók évszázadokon át, hogy néhány ezred-magukkal igazán nagyon jól érzik magukat, a szarvas-létszám alsó határát 25.000, a vaddisznóét pedig 18.000 db-ban szabta meg a vadgazdálkodási terv. Mindkettő többszöröse a történelmileg bizonyított életképes populációnak!  

A megragadott zsákmánynak a vadászok számára legtöbbet jelentő, a minél több vadászati és vadásztatási lehetőséget biztosító magas vadlétszámot a törvény erejével sem sikerült eddig csökkenteni. Amint a fent idézett számokból – és a mindennapos súlyos vadkár-problémákból - kitűnik, nagyvad van bőven.

A folytatásban arról lesz majd szó, hogy mit fizet mindezért a köz, és elsősorban az erdő tulajdonosa.