2000. október - E l o r z o t t  t u l a j d o n - Varga Béla

Az előző fejezetben arról esett szó, hogy néhány röpke emberöltő alatt mennyire megváltozott az erdő, a vad és az ember kapcsolata.
Az ember okozta változásoknak – felszínesen nézve – legnagyobb vesztese az erdő. Területe végzetesen megcsappant, állapota ökológiai értelemben leromlott – jelentős területen természetes működőképességének határa alá került.
A vad egyes területeken – így hazánkban is – nagymértékben túlszaporodott, de mint láttuk, nem sok haszna van belőle.
Az ember látszik a nagy játszma igazi győztesének, pedig valójában ő az egyetlen vesztes. Persze, csak általánosságban, globálisan és egy kicsit hosszabb távon. Helyileg, egészen rövidtávon és az egyes emberek, embercsoportok viszonylatában egészen más a helyzet. Egyesek haszonélvezői, mások kárvallottai a változásoknak.
A földtulajdonosok ezen a téren, a sor végén álltak a javak elosztásánál.

A vadászlobby hatékony propagandájának köszönhetően azt sokan tudják közülük, hogy a vad mekkora nemzeti kincs, és azt is, hogy a vadászati jog gyakorlásából származó bevétel jóval meghaladja az évi tízmilliárdot. Arról viszont, hogy e vagyoni értékű jog immár öt esztendeje az ő törvényes tulajdonuk, elsősorban a vadászati törvény „jóvoltából” nagy többségüknek ma sincs tudomása!
A vidéki kisember türelmét, jámborságát és kiszolgáltatottságát ismerve érthető, hogy nem csak a tájékozatlan többség, de még a tulajdonosi mivoltuk tudatában levő földtulajdonosok is – ma még! - többnyire békésen elviselik, hogy a vadgazdálkodásból semmi hasznuk ne származzon.
Megszokták. Volt rá idejük bőven.

Az viszont, hogy ezen felül - további jövedelem-kiesés és többletköltség formájában – még etetniük is kell a vadgazdálkodás másoknak tejelő szent tehenét, már több mint anyagi teher: megalázó erkölcsi és politikai skandalum. Pedig az anyagi része is éppen elég. Sokkal nagyobb tétel annál, mint amennyire általában maguk az érintettek is gondolnak.

Az előbbiekben a jéghegy kilátszó csúcsához hasonlítottuk a megtérített, évenként egymilliárdnyi „vadkárt”. (Az idézőjelnek itt alapos oka van. Normális esetben ugyanis – amikor a földterületen folyó tevékenység minden eleme a tulajdonos kezében van – a vaddal, vadászattal összefüggésbe hozható anyagi teher nem kárként, hanem közönséges termelési költségként jelentkezik. Olyan kiadásként, melyet a gazda visszakap a vadászat bevételeiből. Ha erre nincs módja, a lehető legkisebb, könnyen elviselhető összegre csökkentheti azt úgy, hogy a vadlétszámot apasztja – ha szükséges, egészen a törvény által természetvédelmi szempontból meghatározott alsó határig. Esetleg - ha megengedheti magának - passzióból, saját akaratából, saját zsebe terhére elviseli azt.)
 Mint minden hasonlat, ez a jéghegyes is alaposan sántít. A fizikai párhuzamnál maradva: a vadkárnak a fajsúlya sokkal nagyobb, mint a jégnek. Nem csupán tízszerese a rejtve maradt része a felszínen láthatónak!
Akit meghökkent ez a képtelenségnek tűnő állítás, próbáljon utána számolni. Egy rövidke cikk terjedelmi korlátjai közé ugyanis, sajnos, csupán a nem látható rész egy-két jelentősebb tételének megemlítése és némi szerény módszertani útmutatás fér el.

A mezőgazdasági művelés alatt álló területeken – szántóföldön, szőlőben, gyümölcsösben és kiskertekben – is milliárdokra rúg a földhasználók vadkár miatti közvetlen és közvetett vesztesége:
A vetőmag, a termés és a haszonnövény vegetatív részeinek a termést csökkentő mértékű elfogyasztása, tönkretétele a legnagyobb tétel. Ennek mértéke megnyugtató pontossággal megbecsülhető a vadlétszámra, az egyes vadfajok táplálékigényére valamint begy-, gyomor- és bendőtartalmának összetételére vonatkozó (a célnak megfelelően rendelkezésre álló) adatok felhasználásával. Elképesztő mennyiség a kalkuláció eredménye. Külön tanulmányt érdemelne annak a feltárása, hogy miért csak morzsányit kérnek (és porszemnyit kapnak) a károsultak ebből a hatalmas halomból.
Szó sem esik arról a veszteségről, amelyet azért szenved el a földtulajdonos, mert az elháríthatatlan vadkár-veszély miatt le kell mondania földjének a legnagyobb jövedelmet biztosító hasznosítási módjáról. A legjövedelmezőbb kultúrák kirekesztése mellett ide sorolható az erdőtelepítés elviselhetetlen kockázata, sőt a vadgazdálkodásnak és a hozzá kapcsolható szolgáltatásoknak - mint alternatív földhasználatnak - a törvényi tilalma is.
A vadkárelhárítás költségeinek zömét is a földtulajdonos viseli – annak ellenére, hogy a kárelhárítási kötelezettség a Vtv 78. §-a értelmében a vadászatra jogosultat terheli. A föld használójának csak közreműködési kötelezettsége van (79. § /1/ a/), ráadásul úgy, hogy „…a rendes gazdálkodás körét meghaladó közreműködésért ellenszolgáltatás illeti meg.” (79. § /2/).

Az erdővel rendelkező földtulajdonosoknak még nagyobb rejtett terhet kell viselniük a vad károsítása miatt.
A vadkár hatósági felmérésének kötelezettsége csupán az erdők tört részére – a folyamatban levő erdősítésekre – korlátozódik. A Vtv „lezser” előírásai, és a még azt is fellazító gyakorlat szerint az itt rögzített kárnak is csak egy szeletét kaphatná meg a károsult, ha egy súlycsoportban lenne a vadászatra jogosulttal, és lenne ideje, ereje és pénze a kártérítés tengelytörő útjának végigjárására.
A befejezett erdősítésben, vagyis az 5-10 évesnél idősebb erdőkben bekövetkező, figyelmen kívül hagyott vadkár a teljes vágásforduló alatt hektáronként milliókra halmozódhat a véghasználati faállomány fafaj-összetételének, szerkezetének, egészségi állapotának és a faanyag minőségi jellemzőinek vadkár miatti leromlása következtében.
A természetes felújulás megakadályozásából származó veszteségek sem szerepelnek soha a vad számláján, pedig az sem kis summa. Egyik tétele – a befejezett erdősítés egységára – olyan, hektáronként több mint 300.000 Ft, amelyet az erdő kezelője már a végvágást követő második évben zsebre tehetne. A vadkár miatt felújulatlan véghasználati állományok termelési tilalma miatt bekövetkező kamatkiesés és faanyagérték-csökkenés még ezt a nem kis összeget is gyakran meghaladja.
A termelési többletköltségek – mindenekelőtt a vadkárelhárítás költségei – még számottevőbbek az erdőben, mint a mezőgazdaságban, hiszen egyre több helyen csak a hektáronként súlyos százmilliókba kerülő vadkárelhárító kerítésen belül lehet elkezdeni a véghasználatot és az erdősítést.
A felsorolt tételek összességét is meghaladja az a pénzben kifejezhetetlen ökológiai kár, amelyet a természetközeli erdőgazdálkodás lehetőségének kizárásával idéz elő a felelőtlen vadgazdálkodás. De hát ez már nem csak a földtulajdonosok érdekeit sérti, és nem csupán a vadgazdálkodók vétke és felelőssége…

Az AGRÁRÁGAZAT olvasói közel egy esztendőn át minden hónapban bepillanthattak a történelmi változások színpadán zajló nagy nemzeti dráma egy kis fejezetének néhány jelenetébe. Nem valami felemelő látványban volt részük. Bizonyára még azoknak sem, akiket közvetlenül nem érint ez a szomorújáték. Nekik, feltehetően, a történések általánosítható tanulságai adhattak némi okot az aggodalomra.
A cikksorozatnak nem az volt a célja, hogy rögzítse, és végképp nem az, hogy eddig nem ismert bosszantó részletek felvillantásával mélyítse a bosszúság és a reménytelenség ráncait a homlokokon.
Ellenkezőleg.
A kellemetlen tapasztalatok, a sok-sok kudarc ellenére is van kiút, de azon csak felkészülten, bátran és hittel lehet – és érdemes! - elindulni.
Az eddig megjelent tíz cikkben felsorolt tény- és adathalmaz remélhetőleg elegendő arra, hogy az érdekeltek tisztábban lássák a helyzetüket és az erőviszonyokat. A következő szám(ok)ban talán már a megoldás módozatairól és eszközeiről sem lesz korai és hiábavaló szólni.