2001. március - E l o r z o t t  t u l a j d o n - Varga Béla

Közel másfél esztendővel ezelőtt Bevezető cím alatt indult e cikksorozat, melynek utolsó részét tartja most kezében a kedves olvasó. A szerző eredeti szándéka szerint a hosszú idő alatt feledésbe merült lényegesebb elemek felelevenítését, rendszerbefoglalását és némi summázatot tartalmazó Befejező-vel került volna a sorozat végére pont.
Csakhogy a Nagy Rendező másként gondolta. Az Élet színpadán nem a forgatókönyv szerint alakultak az események. A történetnek koránt sincs vége. A végkifejlet közeledte helyett a nyitott kérdések szaporodtak egyre.
Rendhagyó volt a nagyérdemű reagálása is. Nem fütty és taps kísérte csupán a produkciót, hanem sok néző - magára ismerve - aktív szereplőként pattant a színpadra.
Akadt közöttük olyan is, aki magára vett ingben, a kulisszák mögött igyekezett beásni magát, és mozgósítani minden erőt a védekezésre.
Felkapták a fejüket sokan a történet közvetett szereplői közül is. Azok, akiknek közvetlen kapcsolatuk esetleg nincs is a vadászati joggal (nem is földtulajdonosok és nem is vadásznak),  de mégis döntő szerepük van a dolgok menetében. A törvényhozó és a végrehajtó hatalom gyakorlói közül azok, akik szembesülve döntéseik nem éppen szívderítő következményeivel, lelkiismeretük szerint, tiszta szándékkal a vadászati törvény érdemi korrigálásának, illetve korrektebb végrehajtásának szolgálatába szegődtek. Azok is aktivizálódtak, akik az érintettek tömegében meglátták a milliónyi választópolgárt...
A legnagyobb meglepetést a földtulajdonosok tömeges színrelépése szolgáltatta. Nem a legelesettebbek szívszorító panaszáradata, nem is a megélhetését a földjére, erdejére alapozó vállalkozók sorozatos kudarcai voltak a meglepőek. Ezeket jól ismeri, akinek van némi betekintése a közelmúltbeli társadalmi változások veszteseinek világába.
Az igazi meglepetés az, hogy megannyi kijátszás, átverés, megalázás, veszteség és csalódás ellenére is maradt még bőven remény, elszántság és erő az emberekben. Nagyon sokan vannak, akik nem feltartják a kezüket, hanem tájékozódnak, tollat ragadnak, társakat keresnek, szervezkednek és alkalomra várnak, hogy mielőbb birtokba vehessék elorzott tulajdonukat.
Nagy fába vágják a fejszéjüket. A rájuk váró erőpróbához a legformásabb Befejező-nél is biztosan jobban jön az alábbi kis friss információ és némi újabb muníció.

   Arra a kérdésre, hogy sor kerül-e végre a vadászati törvény módosítására, már megvan a válasz. Ebben a parlamenti ciklusban már biztosan nem, noha néhány hónappal ezelőtt jó esély volt rá.
Akinek fogytán a türelme bosszankodhat, vagy lemondóan legyinthet rá, de aki figyelemmel kíséri a politika alakulását, az tudja, hogy így a jobb. Elszabadult indulatok, gátlástalan érdekharcok és kiszámíthatatlan erők prédájának odadobni ezt az ügyet nemcsak könnyelmű kockázat, de egyenesen bűn lett volna.
A készség a megoldásra - legalábbis az ígéret szintjén - most, közvetlen a választások előtt minden politikai szereplőben megvan. De a negyedik szabad választás küszöbén, annyi beváltatlan ígéret után ki hiszi el újra a szavazatok után talpalóknak, hogy ha hatalomra kerülnek, most aztán már igazán a vadászati törvény módosítása lesz a legelső dolguk?
Remélhetőleg nagyon kevesen. Mégis a legtöbb és leghasznosabb, amit tenni lehet az elkövetkező három hónapban: minél több politikai szereplőt tájékoztatni, beavatni és  megnyerni az ügynek - kihasználva a ritkán visszatérő alkalmat. A sok üresjárat ellenére nincs most ennél jobb befektetés.
Nemcsak azért, mert a törvénymódosítás halogatása már nem csak a földtulajdonosok érdekeit sérti:
- küszöbön van a vadgazdálkodási tervek és a haszonbérleti szerződések mérlegkészítésre alkalmat adó félideje is;
- eltelt az a három esztendő is, amelynek végén revízió alá kellett volna venni a két érintett tárca (FVM és KÖM) kínos kompromisszumaként meghatározott fenntartandó legkisebb - és a fenntartható legnagyobb vadlétszámot, és nem utolsó sorban
- eljött az ideje az egész agrárium átalakításának olyanná, amelyben már végkép nem lesz helye a bukott szocializmusban kialakult, a rég letűnt feudalizmus jegyeit még ma is magán őrző vadászati rendszernek.

  A törvénymódosítás időpontjának bizonytalansága nem ok a tétlen várakozásra. Már csak azért sem, mert a sorsába beletörődő, érdekeit feladó, jogairól lemondó földtulajdonosok sérelmeit senki sem fogja a maga jószántából orvosolni. Ez a világ egészen másról szól. Aki hagyja magát, azt könyörtelenül eltiporják az „életrevalóbbak".
Hogyan is remélhetne ebben a világban egy számára kedvezőbb vadászati törvényt az a földtulajdonos, aki a hatályos törvényben biztosított jogaival sem él? (Minden eddigi törvénymódosítási kezdeményezés során az volt a leghatásosabb ellenérv, hogy „miért kellene a földtulajdonosokat akaratuk ellenére boldogítani?", hiszen – a gyakorlat tanúsága szerint – ők nem is igénylik a vadászati jogot! Nem mentek el szavazni az alapvető kérdéseket eldöntő alakuló közgyűlésre; nem éltek jogorvoslati lehetőségeikkel az ott született, érdekeiket sértő határozatok ellen; a vadkár tetemes részét szóvá sem teszik; még a haszonbérleti díjat sem veszik fel; a jogvitás esetek száma is egyre csökken, stb.)
Rövid és hosszú távon egyaránt elemi érdeke tehát minden földtulajdonosnak, hogy – a gazdasági racionalitás határain belül – ragaszkodjon minden törvény-adta jogához, élvezze tulajdonának csorbítatlan hozamát, és ne tűrjön el senkitől zsebét terhelő, vagy önérzetét sértő jogellenes magatartást.

  Az ilyen útra térő földtulajdonosok zöme előtt a legnagyobb, s egyben a legkönnyebben kezelhető tétel a vadkár, és vele összefüggésben a vadlétszám kérdése. Ezért szántunk egy teljes cikket ennek a témának az előző számban.
Az imént a „legkönnyebben kezelhető" jelzőt kapta a vadkár-téma. Aki ütközött már ezen a terepen, jól tudja, hogy mennyire viszonylagos ez a minősítés. Önmagában véve kegyetlenül nehéz azon az úton is végigjárni. Érdemes hát gondolni rá, hogy erdei vadkár esetén az erdőfelügyelőben olyan társat talál a károsult, akit a törvény felhatalmaz, sőt esetenként kötelez arra, hogy bizonyos esetekben hatósági erővel fellépjen a vadkár ellen. Természetvédelmi oltalom alatt álló területen pedig a természetvédelmi hatóság hathatós támogatására is lehet számítani.

  A másik terület, ahol szintén van mit keresni (és ugyancsak mindenkit érint): a földtulajdonosi közösség képviselőjének személye.
Ő az, akit az Alkotmánybíróság határozata alapján módosított Vtv. a vadászterület valamennyi tulajdonosának törvényes képviselőjévé emelt, ő az, aki e minőségében minden tulajdonos nevében és helyett jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat. Ő az, akinek megválasztásánál  nem a földtulajdonosok, hanem az önkormányzati jegyző szava döntött, és (nem ritka esetben) ő az, akinek - mint a vadászatra jogosult szervezet vezetőjének - saját  maga ellen kellene képviselni a földtulajdonosok érdekeit.
Szerencsére az is ő, akit a törvényben meghatározott eljárás szerint le lehet váltani.
Természetesen a személycserével járó procedúrát csak akkor érdemes vállalni, ha olyan személyre esik a választás, akinek semmilyen érdeke nem fűződik a vadászatra jogosulthoz, és megvan benne a készség és képesség a földtulajdonosok érdekeinek következetes képviselésére.  

  Viszonylag kis létszámú, de erősen motivált a vadászni vágyó földtulajdonosok csoportja. Ők megfelelő nagyságú és elhelyezkedésű területtel rendelkező tulajdonostársaikkal összefogva külön vadászterületet alakíthatnak ki maguknak. Természetesen ennek - egyéb törvényi előírások betartása mellett - feltétele a jelenlegi vadászara jogosulttal való egyetértés. Igaz, ez - a mai gyakorlat alapján ítélve - reménytelennek látszik, de ha a tulajdonosi közösség a sarkára áll, jó képviselőt választ, él valamennyi törvény-adta jogával, és minden jogos követelését behajtja a vadászatra jogosulton, akkor az örülni fog, ha kisebb területen bár, de a megszokott módon, viszonylagos békében gazdálkodhat, és viszonylag olcsóbban vadászgathat tovább - még egy darabig.
Hogy milyen hosszú lesz az a „darab", nem rajtuk múlik (ha rajtuk múlna, vég nélküli lenne), hanem azokon a földtulajdonosokon, akik tulajdonuk és jogaik - azaz érdekeik - védelmében tett lépéseikkel tovább írják ezt az eddig szánalmasan szomorú sztorit.

Az "ELORZOTT TULAJDON" felszínes olvasóinak úgy tűnhet, hogy a szegény  földtulajdonosok és a gonosz vadászok között örökös, kibékíthetetlen ellentétből fakadó ádáz küzdelem dúl. Pedig nem erről van szó. Egyik csoport sem egységes, zárt szekértábor!
A vadászok között is sokan vannak nagyszerű emberek, az igénybe vett szolgáltatásokért tisztességgel fizető fogyasztók, kedves vendégek, megbízható ügyfelek, kiváló professzionisták. Olyanok, akik nélkülözhetetlen szereplői a földbirtok optimális hasznosításának.
Ezzel egy időben a földtulajdonosok, földhasználók tábora sem angyali sereglet. Akad közöttük bőven olyan is, aki - a vadászati jog gyakorlójaként - nemcsak a tulajdonostársainak okoz sok bosszúságot és mérhetetlen károkat, de még a saját jövőjét, vagy mások rábízott vagyonát is feláldozza pillanatnyi érdekei oltárán.
Az okos földtulajdonosnak tehát nem általában a vadászok ellen kell hadakozni, és nem  valamennyi földtulajdonos gyanútlan összefogásában kell keresnie a megoldás kulcsát. A vadászok között is meg kell találni a tiszta búzát, és maguk között is a konkolyt.