b_150_150_16777215_00_images_stories_hagyomany_buda-04k.JPG

2005. április 2. - Buda Ernő a világgal bölcsen kiegyezve halt meg
„Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam."
(József Attila)
Elvegyülni és kiválni... Megtanulni, ami egy közösségtől eltanulható, felnőttként pedig minél többet visszaadni - ez volt a férfiambíciók képlete a huszadik században jó ideig. Ez adott célt, feladatot, ebből m nyertek az akarók erőt, utóbb nyugalmat. Aki így alakította az életét, tudta, munkája beépül egy nagy egészbe, ékesebben szólva: a haza üdvére szolgál, s jutalmát úgy nyeri el, hogy folytatódik a mindig újakban. A sikeres pályát befutók ezért éltek tovább, mint az anyakönyvek évszámai jelezték. Ez a képlet ma már nem érvényes. A biológiai életkor nő ugyan, ám az idő, míg az emlékezet őriz valakit, egyre csökken.
Nem vagyok kishitű, de elolvasva Buda Ernő életrajzi feljegyzéseit, úgy hittem, nem leszek képes méltón szólni róla. A lélek távolsága miatt. Korosztálya közvetlenül Trianon után született, sokkal szélesebb skálán élt diákként, felnőttként és főleg magyarként, mint a maiak - fényévnyire vannak tőlünk. Nemcsak azért, mert Magyarország azelőtt nagyobb, sokszínűbb és gazdagabb volt. Az ok nem ez. Ők a szülők és történelmünk tehetetlenségi nyomatéka révén beletartozhattak egy nagy gazdasági és kulturális közösségbe: a Monarchiába, ami mást ígért, mint a maradék 93 ezer négyzetkilométer.
Buda Ernő bányamérnök volt, ősei öt generáción keresztül bányászok, és munkájuk szétszórta őket minden égtáj felé. Otthon voltak Óhután, Besztercebányán, az erdélyi Resicán, Lupényban, az Alpok lábánál, Brennbergben - a sok helyszín sokféle körülményt jelentett, és azokhoz alkalmazkodni kellett. A Breuerek, ez volt a család eredeti neve, tudtak alkalmazkodni. Pedig sokszor nehéz volt. Esetenként kalandos. Néha romantikus.
Jó példa az utóbbira anyai dédapja. Kitett gyerek volt, húsvétvasárnap találták a kismartoni (ma: Eisenstadt) plébániatemplom lépcsőjén. Finom kelengyébe volt csomagolva, de sose tudták meg, ki az apja, ki az anyja. A fiúcskából, mikor felnőtt, erdész lett, az Esterházyak szolgálatába állt, és az ő családjából való az a lányka, akit egy szorgalmas fiatalember gyorsírni tanított. A tanulásból szerelem, a szerelemből házasság lett, de alig mondták ki az igent, lövés dördült Szarajevóban, az apostoli király hadat üzent, Buda Ernő apja mehetett a frontra. Felesége ott maradt egyedül a tizennégy szobás igazgatói lakásban, amelyhez ráadásul nagy gyümölcsöskert, krumpli- és szántóföld tartozott. Tizenhét éves, szinte még gyerek, sose csinált ilyet, mégis asszonyként viselkedett: irányította, kormányozta, fenntartotta a gazdaságot, mi több, magához vette akkor özvegyen maradt nővérének hétéves kislányát. Hogy nem roppant össze ennyi feladattól?
Úgy hiszem, a régiekben több erő volt. De tán nem is erő volt az, hanem akarat: hogy bármi történjék, meg kell felelni, mert aki elbukik az első akadálynál, lefokozza önmagát, elveszíti társadalmi és társasági rangját. Persze volt, mikor az akarat nem segített. Ilyenkor kellett az ügyesség.
Buda Ernő családjában sokat emlegették a nagymamát, aki a soproni népszavazáson, 1921. december 14-én a sajátján kívül három halott nő keresztlevelével szavazott. Először kapuvári menyecskének, másodszor sváb parasztasszonynak, majd soproni polgárnőnek öltözve adta le a voksát, de bizony elég gömbölyű volt, és feltűnt a megfigyelő francia tisztnek. Odaszólt társának: „Disznóság, ezek a magyarok becsapnak minket." A nagymama beszélt franciául, s válaszolt a tisztnek: „Az ön édesanyja is így cselekedne, ha Franciaországról volna szó!" A tiszt felállt és meghajolt: „Asszonyom, legyen újra szerencsénk." A nagymama negyedszer a maga papírjaival szavazott...
A gyermek Buda Ernő számára természetes, hogy osztálytársai közt van német, cseh, horvát és zsidó, s természetesen mindenki megtanulja a másik nyelvét. Ezt hozta otthonról: a család felvidéki ágának minden tagja tudott a magyaron kívül szlovákul és németül. És a soknyelvűség nem állt meg az iskolai cimborálásnál. A soproni reálgimnáziumban elsőtől kezdve németet, harmadiktól latint, ötödiktől franciát, hetediktől pedig angolt tanultak a diákok, de Buda Ernő nem csak arra figyelt, ami az iskolában történt.
Járt a városi zenekar hangversenyeire, s 1936-ban a klasszikusok után felfigyelt valami újra: Kodályék gyűjtése nyomán ekkor lépte át a koncerttermek küszöbét a népzene pentatóniája. Olyan hatással volt rá, hogy az akkoriban publikált népdalok közül ezret megtanult.
Ekkor lett mindennapjainak fontos része a cserkészet. A romantikus szellem, a morális gazdagság és a gyakorlatiasság nagy hatással volt minden soproni gimnazistára. Megtanulták a térképolvasást, a tűzrakást, az elsősegélynyújtást, a főzést és sok egyéb házimunkát, tudtak üzenni morzejelekkel. Buda Ernő még nyolcvanon túl is fújta: „A cserkész egyenes lelkű; híven teljesíti kötelességét; ahol tud, segít; minden embert testvérének tekint; vidám és meggondolt; másokkal gyöngéd,     magával szigorú és takarékos; testben és lélekben tiszta..." Nem tudom megállni, hogy rá ne kérdezzek: a hatvanas-hetvenes évek úttörői fel tudják-e mondani, milyennek kellett lenniük? Hatott-e rájuk életre szólóan olyan előadás, mint a soproni cserkészekre Karácsony Sándoré a városi kaszinóban? Karácsony egyik megfogalmazását Buda Ernő hatvan év múlva is szó szerint idézte: „A másik ember szemében én vagyok a másik ember."
Cserkésztársaival bejárta az" országot. A Székelyföldön kíváncsi szemmel, a sváb falvakban gyanakodva figyelte, mint mozog a föld. Barna ingben, rövidnadrágban akkor már itt kószáltak a birodalmi német ifjak, hintették a konkolyt és osztogatták a térképet, amelyen a birodalom határa egész a Balatonig terjedt. A cserkészek ötödik világtalálkozóját a hollandok rendezték. A magyarok különvonatán Buda Ernő is helyet kapott. Megálltak Bécsben, aztán Salzburgban; Stuttgartban elvitték őket a külföldi németek múzeumába. A magyarországi terem bejáratánál ez a felirat fogadta őket: „Ungarn hat seine ganze Kultur Deutschland zu verdanken", Magyarország egész kultúráját Németországnak köszönheti. A fiú riadtan nézett körbe-körbe, alig várta, hogy elhagyják a múzeumot, és különvonatuk átzakatoljon Hollandiába.
Miért időzöm ily hosszan annál, mennyi hatás ért egy gimnazista fiút a két háború közt? Hogy legyen mit összevetni. Mert azt tudjuk úgy-ahogy, milyen hatások érték a gimnazistákat negyvenöt után. Azt is, mi éri őket ma... Azt viszont nem, mi érhetné, ha a magyar oktatásügyből nem űzik ki a Karácsony Sándorokat, hogy utána tyúkeszűek, pártkatonák és idegen zsoldért szolgáló gazemberek rúgjanak szét mindent, ami érték. Mi bizonyítja ezt? Az iskolák. Meg az, hogy a mögöttünk hagyott hatvan évben magyar diák nem gyűjthette pakkjába intézményesen azt, ami Buda Ernő lelkét gazdagította, s amiből egész életében meríthetett.
Az egyetemi éveknek a jellemalakításban már nincs döntő jelentőségük. Oda azért megy az ember, hogy tudásra tegyen szert. így gondolhatta Buda fiú is, ám a történelem, amely fütyül a logikára, közbeszólt, s hogy miként, arra jó példa 1942. március 15.
Azon a napon nemcsak az ünneplő Sopron polgárai kapták fel a fejüket. A „népi németek" nem bírtak magukkal, meggyalázták az országzászlót. Az egyetemisták úgy döntöttek, tiltakozásul a Volksbund székháza elé vonulnak. Néma tüntetés volt, egy hang nélkül, Hitler főhadiszállásáról mégis üzentek Horthynak: „A magyarok megint elnyomják a németeket." Kánya Kálmán külügyminiszter rögtön vonatra ült, indult Sopronba, hogy találkozzon az egyetemistákkal. „Fiúk, hagyjátok abba!" - ennyit mondott nekik.
Így adta le névjegyét nála a politika, de nyújtotta a magáét a szakma is. Az volt ráírva: MAORT. A Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaságot 1937-ben alapították, és akkoriban rendkívüli volt, amit embereinek nyújtott. Lakást kaptak, önkéntes társadalombiztosítási szervezetük volt, a feleségek számára bevásárló buszjáratot indítottak a zalai mezőkről Nagykanizsára. Míg 1939-ben egy soproni hentes napi bére nyolcvan fillér volt, a MAORT-nál a munkások többsége óránként keresett annyit. De ahol nagy a fény elöl, hátul sűrűbb az árnyék: a mérnökök, akik összekötötték vele sorsukat, előbb ragyogásba, majd mély sötétbe zuhantak - de akkor ezt még senki sem tudta. A cég ugyanúgy, mint kinn az olajmezőkön, a hallgatók közül is csak a legjobbakra tartott igényt. Buda Ernő közéjük tartozott. Havonta 110 pengőt kapott a vállalattól, ennél nagyobb ösztöndíj nem volt akkoriban. Hogy mennyit ért? Az albérleti szállásért 25 pengőt, a kosztért egy étteremben 40 pengőt fizetett, a bányászhallgatói egyenruháját pedig 60 pengőért varrta meg a szabó - méretre. A pénz arra volt, hogy semmi ne vonja el a figyelmét a tanulástól. Nem vonta el.
Diplomáját 1943-ban vette át, november 5-én jelentkezett a MAORT-nál. Fél évig fizikai munkára osztották be, ez alól nem volt kivétel: a kezdő mérnök így tudja meg, mit követelhet munkásaitól, és mit kell tennie, ha rendkívüli helyzetbe kerül.
A MAORT furcsa helyzetbe került, mikor Magyarország hadat üzent az Államoknak. A tengerentúli vezetők távoztak, magyarok vették át az irányítást. A fő-geológus, Papp Simon közülük a legjobb szakember, ő lesz a vezérigazgató.
Nem volt könnyű dolga. A hadiipar egyre több olajat követelt, a munkatempó egyre feszesebb lett, ráadásul már bombáztak. Senki nem hitte, hogy az amerikaiak a levegőből támadni fogják saját cégük zalai kútjait. Pedig így történt: szétbombázták a bázakerettyei finomítót. Az előretörő oroszok '44 decemberében már Nagykanizsa közelében jártak. Német irányítás alá került minden, Buda Ernő egyszer munkavezető, másszor tolmács. Tudta, bármelyik nap jöhet a parancs: leszerelni a berendezéseket és vinni Németországba! Ő az egyedüli, aki eltávozást kapott, az ok kivételes: ekkor vette feleségül menyasszonyát, Molnár Máriát.
Végül is ötszáz vagonban indították útnak a németek a magyar olajipar gépeit, csöveit, fúrótornyait. Buda Ernő Bázakerettyén várta, hogyan tovább: az ő feladata volt, hogy a legnagyobb titokban őrizze a MAORT bankból kimentett 10 millió pengős készpénzkészletét. Oda szállítottak egymillió Symphonia és egymillió szál Mirjam cigarettát is, ezt a készletet a kanizsai dohányraktár felgyújtása előtt vásárolták. Sejtelmük sem volt, milyen jól tették: utóbb ezzel fizették ki a munkásokat.
Míg kuksolva várt, jött a hír: a menekülő Szálasi megállt Brennbergben. Menyasszonyával, Lutz Gizellával és a hadügyminiszter Hellebronttal Buda Ernő szüleinek szolgálati házába kvártélyozta be magát. Anyjának kellett főznie rájuk, és evés előtt végigkóstolnia mindent, ugyanis a nemzetvezető félt, hogy megmérgezik.
Egy napon cirill betűs lőszert találtak a házban, Buda testvére rejtette el, szenvedélyes vadász volt. Házkutatást tartottak, s az irattárban ráleltek néhány levélmásolatra. Ezekből kiderült, hogy az idős házaspár egy közeli parasztházban bújtatja a bánya zsidó üzemigazgatóját, az üzemorvost és Sopron legjobb építészét. A nyilasok megtalálták mind a hármat: őket lágerbe, a szülőket Sopronkőhidára vitték.
A cseh protektorátusban gyűjtötte össze a Wehrmacht az olajbányászat eszközeit. Az óriási telep Fürsteneckben volt, ide érkeztek a gépek a kaukázusi finomítókból, fúrótornyok és csövek. Franciaországból. Ezek mellé pakolták le a magyarok berendezéseit. Buda Ernő is megérkezett várandós feleségével. Rögtön észrevették, hogy a németek ugyanúgy kezelik a magyarokat, mint az ukrán meg a francia hadifoglyokat. Féltek. 1945. május l-jén reggel nagy csönd borult a tájra. Éjjel elpucolt az összes német, és hamarosan megérkeztek az amerikaiak.
Buda Ernőnek két felelősség nyomta a vállát. Minthogy beszélt angolul, a parancsnok kinevezte a magyar olajipari vagyon zárgondnokának;  másrészt ott voltak a gyerekei, s bár a kisfiú pár nap múlva meghalt, a lányka szépen fejlődött.
1946-ban jöhettek haza. A gépeket ötszáz vagonban szállították ki, s alig harminckettő telt meg, mikor indultak. 468 va-gonnyi tönkrement, ellopták, vagy elvitték hadizsákmányként a győztesek. így kezeltek mindent, amiről tudták, hogy magyar.
A határon a derék osztrák vasutasok leszedték a vagonok fékrendszerét összekötő tömlőket. „A magyarok úgyis ellopnák" - ez volt az indok, és egyben az első pofon. A másodiknak a kihallgatás számított.

A komáromi erődben kihallgatóinak első kérdése az volt: „Milyen céllal küldték?" Aztán: „Kit kell beszerveznie?"
Mikor elengedték, Buda Ernő azt kérdezte magától: hová érkezett? Haza vagy idegenbe? És még nem tudta, hogy hátravan a legfontosabb procedúra, az igazolás... A hatalom- új birtokosai tetemre hívtak a háború után mindenkit, s akit nem engedtek át a politikai szűrővizsgán, abba bárki belerúghatott.
Az olajvállalatnál egy fűtő vezette az igazolóbizottságot. Ő mondta meg, melyik mérnök fasiszta, melyik nem. A procedúra alatt az egyik munkás odaszólt a fűtőnek: Buda embertelen volt, egyszer a nagy sárban vállon hordatta be a cementeszsákokat. Egy másik munkás felállt: „Ez igaz, de ő is velünk hordta az ötvenkilós zsákokat..." Igazolták.
Hogy a MAORT párttitkára egy nyilas lett, nem befolyásolta alapvetően a dolgok menetét. Az sokkal inkább, hogy Rákosi állami tulajdonba akarta venni a céget, ám ehhez kellett volna valami indok. Olyan alibi, amelyet bizonyítva egy fillért sem kell fizetni az amerikaiaknak. Mi legyen az? Ami jól bevált a Szovjetunióban: a szabotázs. És hamarosan megjelenik a lapokban, hogy a MAORT vezetői visszafogják a termelést, tönkre akarják tenni a munkások államát. Ebből lett 1948-ban a Papp Simon-per, amely utóbb még a magyar irodalmat is pezsgésbe hozta. Regényében, a Vidravasban Galgóczi Erzsébet a halálra ítélt geológus perét írta meg. A kézirat rejtélyes módon egy ávós ezredeshez került „lektorálásra" a Szépirodalmi Kiadótól: ahhoz a Tímár Istvánhoz, aki annak idején a kirakatper egyik előkészítője volt. Nem tévedés, a nyolcvanas évek elején járunk, amikor az államvédelem egykori főtisztje írásban közli, hogy Galgóczi könyve az írónő „pályafutásának olyan eltévelyedése, melynek indokait képtelen vagyok megfejteni". Tímár nem javasolta a könyv kiadását, amely csak cenzúrázva jelenhetett meg 1984-ben, de így is jókora vihart kavart.
Mi köze ehhez Buda Ernőnek? Rengeteg. Vele akkoriban mindig történt valami. Apjának mint „burzsujnak" 1948-ban elvették a nyugdíját. Egy évvel később a felesége gazolinban mosott egy szoknyát, felrobbant, meghalt, ő egyedül maradt két apró árvával. Kötelezték, mégsem vállalta a Vörös Akadémián a tanszékvezetést, inkább maradt a zalai sárban. Nagy-lengyeli látogatásakor Rákosi mások előtt odaszólt neki: „Nem szeretem, ha a vezető káderek feleségei plébánoshoz járnak", s ebből kiderült, Budáról mindent tudnak. Ennyi minden más lelkét és tartását megroppantotta volna, az övét nem, talpon maradt, s ki tudja, tán ezért a teherbírásért bízták rá a Maszolaj, a Magyar-Szovjet Nyersolaj Részvénytársaság alföldi fúrásainak irányítását.
Tegnap még egy közös amerikai cég mérnöke volt, 1954 tavaszától egy közös magyar-szovjet cégé: fölfelé vagy lefelé vezető út ez?
1957. február 25-én tudta meg, mi hová vezet... Két mérnöktársával ekkor tartóztatták le. Már előzetesben ült tizenkét olajbányász, a szakma újabb kirakatper előtt állt. Az ENSZ akkor tűzte napirendre a magyar ügyet, s Kádárék úgy vélték, legjobb, ha újra mérnököket vesznek elő, akik majd be fogják vallani: „imperialista hatalmak" szolgálatában álltak. Hogy ez volt a letartóztatások célja, mi sem bizonyította jobban, mint az első kérdés, amelyet a kihallgatótiszt Budának föltett: „Milyen utasítást kapott maga Papp Simontól?"
A bánásmód iszonyú volt odabenn. A kétszemélyes cellába öt embert zsúfoltak be, s ha valaki felállva hozzáért a meszelt falhoz, mikor belépett az őr, elverték, mert „károsította az állam festését". Vécépapír nem volt, gatyavizit bezzeg igen, s aki „elrondította a kincstári ruhát", rávágtak gumibottal. A vacsora szilvalekváros kenyér, fenolftaleint kevertek bele, s hiába a hasmenés, senkit nem engedtek ki a cellából. A csajkafedőbe kapott vizet békaügetésben kellett a vécétől a celláig egyensúlyozni, s ha netán a padlóra loccsant, addig kellett fújnia, míg fel nem száradt. De mindnél szörnyűbb volt, mikor a cella rangidőseként gumibotot adtak a kezébe, hogy üsse a társait. Ha nem tette, az őröktől ötször annyit kapott.
1957. március 8-án éjjel bevitték az egyik kihallgatószobába. Öten ültek az íróasztal mögött, mind pufajkában, s közölték vele, statáriális bíróság előtt áll. Az ügyész felolvasta a vádiratot: „A szovjet hírszerzés megállapította, hogy a vádlott az Alföld kőolajfúrásának műszaki adatait imperialista hatalomnak adta át. Ezzel kimerítette a hazaárulás bűntettét." A középen ülő bíró felállt, s ennyit mondott: „Kötél általi halál. Elvezetni."
Hat hétig tartották abban a hitben, hogy másnap fölakasztják. Lelkének egyetlen kapaszkodója, hogy nem talált benne bűnt, vagyis nem érzett bűntudatot. Aztán egy nap a foglár bevitt neki egy angol nyelvű könyvet, Texasban adták ki, olajfúrással foglalkozott. Hamarosan a vizsgálótiszt elé vitték, aki megkérdezte: „Mit tenne, ha a Tótkomlós-9 kút kitörne?" Buda válasza egy másik kérdés volt: „Eszerint kitört?"
Attól fogva dolgoztatták. Leírta, hogyan fojtsák le a kitörést, mi módon kéne a szolnoki telepet fejleszteni.
A főtárgyaláson védője Major Ákos, a valamikori népbíró, szerencséje pedig az, hogy néhány tanítványa addigra komoly pozícióba jutott. Tanúskodtak mellette, s így elvetették az ipari szabotázs vádját. Egy év három hónap, hangzott az ítélet, s bár utóbb egyéni kegyelmet kapott, priuszát csak 1989-ben semmisítették meg.
Szabadulása után krampácsoló munkás lett a vasútnál, de a rendőrségi felügyelet maradt. Még akkor sem oldották fel, mikor kivitték az NDK-ba, hogy tanítsa meg a németeknek az eróziós rétegmegnyitást. 1962-ben került vissza a szakmába, hozzáértése nemzetközi szaktekintéllyé tette. Huszonnégy országban járt, abszolút értője volt az olaj- és gázkitöréseknek: itthon az ő irányításával fojtották el a zsanai kitörést. Meghívott docens volt a Freiburgi Bányászati Akadémián, zajos sikerrel oktatott a miskolci egyetem posztgraduális képzésein.
Nyelvtudása lenyűgözte még a hozzáértőket is: németül nyelvjárásokban is tudott beszélni, tolmácsolt angol és francia tárgyaló partnerek között, és ami igencsak ritka manapság: jól beszélt latinul. Külön felkészülés nélkül képes volt hosszú előadásokat tartani az ókori Egyiptomról, a madarak költözködési szokásairól, de legszívesebben mindig arról, miért gyönyörű szakma az olajbányászat. Magyarságára nagyon büszke volt, az ősi családnevet ő magyarosította Breuerről Budára.
Utolsó éveiben végiglátogatta a fontos helyeket: elbúcsúzott Selmecen az ősi alma matertől, fejet hajtott Brennbergbányán a hősi halottak sírja előtt, végigsétálta a soproni várkerületet. A világgal bölcsen kiegyezve halt meg 2005. február 8-án Nagykanizsán.
Halálhírére egy ismeretlen sms-t küldött a megyei lap szerkesztőségébe: „Gyermekkoromban féltem, mikor az olajkút himbájának rozsdás rúdja jajgatott az éjszakában. Most mintha sírna újra. Óriás parafinkönnyeket. Rájuk fagy, mint Buda Ernő halálhíre az arcomra."
Temetésének napján a társak búcsúceremóniája ősi rítus szerint zajlott, amelyet Selmecről hoztak a régiek. Bányászdalokat énekeltek, majd rövid beszéd következett, kiitta mindenki a sörét, majd összetörte a kancsóját, hogy abból más emlékére ne ihasson senki. Végh Alpár