2010. szeptember 20. - A német juhászkutya kiváló katona: ha átküldik egy tócsán, gondolkodás nélkül és azonnal átgázol rajta. Ezzel szemben a pumi ésszel dolgozik: ő odamegy a tócsához, és először megvizsgálja, hogyan is lehetne azt a fránya tócsát megkerülni. Elvégre miért vizezné össze a lábát egy pumi, ha nem muszáj? Egy boldog pásztorkutya-tulajdonos, Tasnádiné Zakaria Csilla szavai ezek, aki a Balhé névre hallgató, kétéves kan pumiját simogatva tájékoztat ennek az ősi magyar pásztorkutyafajtának a legfőbb sajátosságáról: mégpedig az eszéről. A hortobágyi Pusztai Állatparkban vagyunk, a magyar hagyományőrző pásztorkutyások találkozóján, amelyet a Duna-Tisza Magyar Pásztorkutyás Hagyományőrző és Sport Egyesület, valamint a Hortobágyi Non-profit Kft. rendezett meg az elmúlt hétvégén. Az esős idő ellenére az ország minden tájáról érkeztek ide pumik, pulik és mudik, hogy megmutassák, mit tudnak a versenykiírás szerinti „együttműködési készség, ügyesség, intelligenciafelmérés és juhnyáj iránt mutatott érdeklődés" terén fölmutatni. S hogy mit is? A válasz a génjeikben, az ösztöneikben rejlik. Vannak itt olyan városi kutyusok, amelyek életükben először látnak juhnyájat, s mégis, a jószág láttán olyan gyorsan elkezd bennük dolgozni az ösztön, hogy azt hinnénk: születésük óta terelnek.
- Három perc elegendő volt a géneknek - mondja a Szigetmonostorról érkezett Edit, aki Bogi nevű, tizenhét hónapos szuka pumijával vesz részt a találkozón. Mint mondja, nagyon meglepte az állat viselkedése, mert nem gondolta volna, hogy pusztai körülmények között föltámad imádott házi kedvencében a benne szunnyadó ősi pásztortudás.
- Amúgy otthon frizbizni szoktunk - jegyzi meg Edit, mire a bokája mellett üldögélő Bogi fölpattan, s a frizbi szóra hegyezni kezdi a fülét.
- Ugye milyen okos? Egy pumival vidám az élet! - nevet föl Edit, s alig tudja megnyugtatni a játékra kész kutyát.
A pumik, pulik és mudik valóban elképesztő intelligenciáról adnak tanúbizonyságot. Az egyik pumigazdi, Kéve Gábor úgy beszélget a Jónás névre hallgató kutyájával, mintha az nem csak a hangsúlyokból és a hangszínből értene, hanem tisztában volna az egyes szavak jelentésével is. Amikor arra kérem, hogy érje el az örökké izgő-mozgó Jónásnál, hogy a fotó kedvéért nyugton maradjon egy kicsit, Kéve Gábor odaszól neki:
- Jónás, ülj le, és figyelj!    
S láss csudát: a gémeskút körül rohangáló kutya rögvest fenékre huppan, s meg se mozdul.
S amikor a gazdi azt mondja neki: „szólj!", Jónás ugatni kezd.
Gencsi Zoltán, a pusztai helyszínt biztosító nonprofit társaság igazgatója azt mondja: nincs abban semmi meglepő, hogy ezek a magyar pásztorkutyák ilyen okosak, hiszen a pusztai emberek csak azokat tenyésztették tovább, amelyek a napi munka során a legokosabbaknak bizonyultak. - Ezért sajnálatos az - teszi hozzá -, hogy ezek az állatok a kipusztulás szélén állnak.
- A városokban nem éppen „állatságos" körülmények között tartják őket - mondja Gencsi Zoltán - ezért roppant fontosak az ilyen pusztai találkozók, ahol kiélhetik saját, valódi énjüket.
Ezt megerősíti Skobrák Ferenc, a Duna-Tisza Magyar Pásztorkutyás Hagyományőrző és Sport Egyesület elnöke, aki budapesti - közelebbről kispesti - lakos létére az ország legnagyobb pumitenyésztő telepének a tulajdonosa.
- A külföldi divatfajták sajnos kiszorították a hagyományos magyar fajtákat, amelyekből a becslések szerint csak pár ezer darab van az országban - magyarázza. - Ez egyfelől rossz, mert emiatt a magyarok többsége nincs tisztában vele, hogy ezek a pásztorkutyák milyen óriási értéket jelentenek. Másfelől pedig mégiscsak jó, hiszen ezáltal nem hígul a génállomány.
S hogy mennyit ér egy pumi-kölyök? Erre a kérdésre Skobrák Ferenc elmosolyodik:
- Nézze, egy francia buldog, amely buta, mint a tök, és önállóan szaporodni is képtelen, több mint százezer forint. Egy pumiért viszont, amely okos, mint a nap, sokan még a harmincezer forintot is sajnálják. Na, akkor döntse el, mennyit ér egy pumi!
Vannak a találkozón olyanok is, akik, „hozzáöltöztek" a pásztorkutya-találkozóhoz. Messziről kirí a tömegből egy árvalányhajas kalapot, lenvászon inget és düftindolmányt viselő ember, akiről kiderül, hogy Szegedről - mint ő mondja: Szögedről - érkezett. Vanyó Sándornak hívják, és Gubanc nevű mudijával mutat be látványos attrakciókat. Amikor a ruháját megdicsérem, bólogat:
- Egyedi kézi munka! De az ing anyaga sajnos kínai, igaz, mögvarrni mögvarrták itthon.
- Kínai? - nézek rá elhűlve, mire megvonja a vállát:
- Mit csináljunk, möghalt a magyar ipar.
Aztán egyszerre pislantunk a mellette lihegő Gubancra: ő biztosan magyar. Kácsor Zsolt, Debrecen

No events