2012. április 21. - Ki tartja be ma hazánkban az állatvédelmi törvényt? Megmerevedtek a frontvonalak, két azonos erejű akarat áll szemben egymással. Az egyik aktív, harcol és magyaráz, a másik passzív, és se látni, se hallani nem akar.
Ma az állatvédők jelentik a legnagyobb civil erőt hazánkban, harmincezer kidobott állatnak viselik gondját állami támogatás nélkül, saját zsebből és önkéntes munkával.
Ellenfelük a könyörtelenség, a felelőtlenség és az ostobaság.
Van egy törvényünk, amelyik kire vonatkozik, kire nem, - hatálya alól ki lehet vonni embereket ilyen mondattal például: „Ha együttműködik velünk, nem büntetjük meg." A hatályos állatvédelmi törvényről van szó, amellyel kapcsolatban hatósági állatorvos mondta nekem, hogy az ő környékükön a kutyák felét úgy tartják, hogy az kimeríti az állatkínzás fogalmát, majd legyintett egyet: és akkor mi van?
Tényleg, és akkor mi van, ha tilosban parkolok? Az állatvédelmi törvény nem bonyolult jogszabály, nagyjából az van leírva benne, hogy gerinces állatnak készakarva szenvedést okozni bűncselekmény, a gazda nem hagyhatja el, illetve ellátatlanul az állatot, kötelessége gondoskodni róla. Ebbe beletartozik a kutyák mozgásigényének kielégítése is, legalább négyméteres láncon kell tartani őket - bár egy érezni, érteni és szeretni képes lény leláncolása önmagában kegyetlenség. De legalább futhasson rendszeresen.
Ismert tény, hogy az állatkínzók 98 százaléka családjával is erőszakos, ötven százalékuk erőszakos bűncselekményeket is elkövet. Néhány hónapja ítélet is kimondta, hogy a gyermekeit szexuálisan zaklató család azzal is a gyerekek testi, értelmi, erkölcsi, szellemi fejlődését veszélyeztette, hogy kutyájukat embertelen kínzások közepette megölték előttük. A legtöbb állatkínzá-si ügy úgy hal el, hogy a csontsovány, csupa seb állatról a tulajdonos kijelenti, nem az övé, kóbor, és éppen most akarta befogadni (s azért van megláncolva, hogy ne szökjön el, míg orvoshoz nem indulnak). Oltási könyv nincs, nem lehet bizonyítani, hogy az állat kihez tartozik. A szomszédok nem mernek tanúskodni, mert a rendőr elmegy, ők ott maradnak. Az ügyet lezárják.
„Ameddig egyetlen éhező ember (gyermek, hajléktalan, szegény) van az országban, addig nem a kutyákkal kellene foglalkozni!" - jön a szokásos replika, szinte kizárólag olyan emberektől, akik egyébként nagy ívben elkerülik a szegényeket és az éhezőket. Aki ugyanis egyszer is a szívét-lelkét adta egy másik életnek, az a szenvedést, kiszolgáltatottságot, megaláztatást veszi észre, nem a lábak számát nézi. Az emberek és gyerekek jóllétével hivatalok, hatóságok, közintézmények foglalkoznak, idegen családok életébe magánszemély csak korlátozott mértékben tud beavatkozni - ami per persze nem zárja ki a segítés lehetőségét -; a legtöbb állatvédő szervezetnek van is emberekre irányuló jótékonysági programja. Nemrég közfelháborodást keltett, amikor egy sokgyermekes család olyan mocskosán és elhanyagoltan élt, hogy állatait ki kellett menekíteni lakásából a tartási körülmények miatt. A nő önként lemondott a kutyákról és macskákról, de gyerekei ott maradtak vele, őket - természetesen - nem lehetett összecsomagolni, és menhelyre vinni. Pedig aki látta a helyszínen készült és a mentést végző menhely honlapján megjelent képeket, azt gondolta, hogy ott is jobb helyük lett volna, mint az anyjuk mellett. Utóbb aztán kiemelték a gyermekeket is a családból, de arról igazán nem az állatvédők tehetnek, hogy a gyermekvédelem tétlenül nézte, míg kialakult az áldatlan állapot, és amit ők önkéntesekkel elvégeztek néhány óra alatt, ahhoz hetek kellettek a fizetett alkalmazottaknak, a bürokráciának.
Ha kivárnánk a világbéke eljövetelét, és addig senki nem foglalkozna az állatokkal, hatalmas költség és rengeteg közegészségügyi probléma zúdulna a társadalom nyakába. Jelenleg Magyarországon egymillió-kétszázezer kutya van beoltva, ezenkívül 300-500 ezer élhet kóborán, ki tudja, hol, milyen körülmények között. A macskaállományt hárommillióra becsülik, valószínűleg ember nincs, aki pontos adatot tudna. Bár a veszettség viszonylag ritka, de van, és még mindig halálos. A világon sok millió ember veszti életét - nagyon sok szenvedés után - veszett állatok miatt. Nálunk kötelező az ebek vakcinálása, de vizsgálódásunk szerint még soha senkit nem büntettek meg azért, mert elmulasztotta. Ez megint olyan jogszabály, amelyet nem kell betartani. Tavaly nyár óta minden kutyát kötelező mikrocsippel ellátni. Ez ceruzahelynél kisebb adathordozó, amelyet a bőr alá ültetnek, tartalmazza a kutya és a gazda adatait, leolvasó műszer segítségével pillanatok alatt pontosan tudni lehet(ne), hogy ki az eb tulajdonosa. Azért a feltételes mód, mert ez is olyan jogszabály, amelyet senkinek sem kell komolyan vennie. Olyannyira nem, hogy amikor az állatok védelméről és kíméléséről szóló 1998-as törvény módosítását elfogadta az Országgyűlés 7 amely ebrendészeti hozzájárulás kivetésére ad lehetőséget az önkormányzatoknak, és kötelezővé teszi az ebösszeírást legalább háromévente egyszer -, elismerte, hogy összeírással és nem csipezéssel tartjuk nyilván az ebeket. Az a legbizarrabb, hogy a csipet nem kötelező bejegyezni a nemzeti regiszterbe a www.petvetdata.hu oldalon, illetve ha külföldre adják el a kutyát, a' célország nemzeti regiszterébe. Ezért külön fizetni kell, és az állatorvosra van bízva, hogy elég becsületes, és regisztráltat-e vagy sem. Sőt az is, figyelmezteti-e a gazdát arra, hogy a bejegyzés külön eljárás, és azután néhány nappal neki kell az említett internetes oldalon ellenőrizni, valóban regisztrálták-e a kutya csipszámát...,
Elvileg a szakmai kamara büntethet a mulasztásért, gyakorlatilag olyan gyakran fordul elő ez a mulasztás, hogy tömeges eljárások lehetnének - ha lennének. Ha -ugyanis a regisztráció elmarad, hiába olvassák le a menhelyek vagy a gyepmesteri telep dolgozói a csip számát, nem találnak hozzá adatot, nem tudják, kit kell értesíteni, hogy megvan a kóborló. Esetleg azt, hogy kit kellene felelősségre vonni azért, mert az állata utcára került - ugyanis az állatvédelmi törvény bünteti az állat magára hagyását vagy a róla való gondoskodás elmulasztását. Április közepe óta akár 60 nap elzárást, 180 óra közérdekű munkát vagy 300 ezer forintos pénzbüntetést is ki lehet szabni arra, aki „veszélyeztet kutyával", például kóborolni engedi, vagy nem helyez a kapura a harapós állatra figyelmeztető táblát.
Kíváncsian várjuk a rendelet foganatját.

Eddig sem büntettek meg senkit, ha kidobta kutyáját, kukába szórta a kiskutyákat, kiscicákat, feltehetően ezután sem igyekeznek, hiába sért ezzel az illető vagy három jogszabályt, és adott esetben akár szabadságvesztés is kiróható lenne rá. A gyepmesteri telepeknek kötelező átvenniük minden megunt ebet, oltási könyv és csip nélkül is. A világ fejlettebb részében a kedvtelésből tartott állatok 70-80 százaléka ivartalaní-tott - nálunk jó, ha negyede -, de még így is van túl-szaporodás. A műtét nem olcsó (10-30 ezer forint), de állatot tartani nem kötelező, pénzbe kerül. A műtétért csak egyszer kell fizetni,; és az állaí élete végéig megoldott a nemkívánatos szaporulat kérdése, az udvarlás miatti szökés, az állatok nyugodtabbak, szelídebbek, kedvesebbek lesznek, és csak akkor híznak el, bet adnak nekik enni, mint amennyit mozoghatnak. Ne felejtsük el: ők állatok, nem akarnak apukák és anyukák lenni egyszer sem. A magyar ember rögtön nagy állatvédő lesz, ha ivartalanításról van szó, ő bizony sajnálja a szegény állatot, de a kiskutyákat, kiscicákat agyonverni, élve eltemetni, kirakni a fagyba, vagy nejlonzacskóba kötve áthajítani a menhely kerítésén, azt nem sajnálja. Ha ezt csinálja, úgy érezheti, jó ember, gondoskodott róluk, majd akad egy hülye önkéntes, aki cumiztatja őket, összekunyerálja a pénzt az állatorvosi költségekre, és kisírja a szemét, amikor a keze között pusztulnak el – de mindezt már nem látja a jó gazdi. Legutóbb egy hölgy, akinek egy év alatt 22 keverék kölyköt fialt az állata, azt mondta: Mi közöm hozzá, majd találnak nekik gazdit!”

És ha nem, akkor hova viszik őket? Ellenőrzi a hölgy a 22 gazdát? Biztos benne, hogy jó emberek? Fedezi a 22 kiskutya első oltásait, féreghajtóit (legalább 100 ezer forint)? Ha nem így jár el, százmilliós gazdasági károkat okozó járványokat indíthat útra egyszerre 22 irányban, és mind a 22 családot megfertőzheti állatról emberre terjedő betegségekkel, például vakságot okozó férgességgel. Attól, hogy ez régen is így volt, még nem volt jól. Már ebből is látszik, hogy ez nem játék, de ezenkívül személy szerint nekem (mindannyiunknak) az a közöm hozzá, hogy az én adóforintjaimból fogja kivégezni őket a sintér, vagy ha nem, az én adományaimból laknak majd egy menhelyen, esetleg önkéntesként nekem facsarodik el a szívem a látványtól, amikor agyon-kínzottan le kell vágni őket a láncról.
Ha tudnám, mennyibe kerül egy inkubátor, kiszámolnám, hány koraszülött marad ellátatlanul ennek a hölgynek a felelőtlensége miatt. A gyepmesteri telepek fenntartását ugyanis közpénzből finanszírozza az állam - az önkormányzatokon keresztül. Ezek nem jótékonysági intézmények, bár sok helyen nagyon tisztességesen bánnak az állatokkal - sok helyen viszont nem. A gyepmesterek általában vállalkozóként végzik a munkájukat, vagyis nyereséget kell produkálniuk az állatok begyűjtéséből és adott esetben tömeges elpusztításukból. A „sittre" való bekerülés után 14 nap az élet, ha addig nem jelentkezik az eredeti gazda - aki többnyire azonos azzal a személlyel, aki leadta az állatot -, a kutya halállistára kerül. Ugyanis nagy a zsúfoltság, kell a hely, tombolnak a járványok, nagyon sokba kerülnek az állatorvosi költségek, az állat tartása. Egy kis testű állat napi elesége 200 forint. Számoljuk ki, hogy ha egy átlagos napon 10-12 ezer (nem csak kis testű állat) van a gyepmesteri telepeken, akkor évente hány inkubátor vagy óvoda árát eszik meg a felelőtlenül szaporított kutyák és macskák? A többi költséget nem is számoltuk. Egy nagyobb, évi 1500-1700 állat ellátását végző menhely fenntartása minimum 60-80 millió forint egy esztendőben. (Ezek az intézmények kizárólag magánemberek adományaiból, pályázatokból és a nekik szánt egy százalék adóból működnek, ha nincs pénz, koldulnak.) „Gyepiből" pedig száznál is több van. Az altatóinjekció hat-nyolc ezer forint. Kétkomponensű, az első adag elkábítja az állatot, a második megállítja a szívét. Az első szer árát rutinszerűen meg szokás spórolni, de van, aki a másodikra sem költ: tavaly is előfordult, hogy a gyepmesteri telepre járó önkéntesek akasztott kutyákat találtak - volt, amelyik még élt. Természetesen ebből az esetből sem lett „ügy", úgyhogy még a község ne,-* vét sem írhatom le, hiába láttam a képeket. Minden gyepmesteri telepre járnak önkéntesek, akik foglalkoznak az állatokkal, képeket készítenek róluk, az interneten hirdetik a „sitteseket", megpróbálják „kiszabadítani", vagyis gazdához vagy menhelyre juttatni őket. Szerencsére ma már több hazai gyepmesteri telepet állatvédő csoportok működtetnek, a „gyepi" nem sintér-telep, hanem menhely, ahol biztonságban és viszonylagos jóllétben él az állat, míg egészségesen és ivartalanítva örökbe nem fogadják. De a menhelyek is túlzsúfol, nem fér el minden gazdátlan állat, legalább tízezer ideiglenes gazdánál várja a véglegest.
Semmiféle szabály nincs arra vonatkozóan, hogy mi tesz szabadulásra esélyessé egy állatot. Nyilván számít, hogy fajtatiszta-e az eb, bár ez sem garancia az örökbe fogadásra. A különféle fajtamentőknél állandóan telt
ház van: csak fajtatiszta magyar vizslából évente két száznál több mentett állattal foglalkozik a két fajtamentő szervezet, a spánielmentőknél állandó a pluszlétszám. Talán a legfontosabb a „cukiságfaktor": az „édes" kiskutyákat elkapkodják, az más kérdés, hogy ha már nem cuki, újra a sintérhez kerül. Általában a nagyobb testű fekete keverékeket tartják a legesélytelenebbnek, de nemrég egy felmérés azt mutatta, ez nem igaz, házőrzőnek szívesen viszik őket. Az a legnagyobb baj, hogy az embereknek fogalmuk sincs, milyen kutya való nekik, még csak nem is hallottak róla, hogy kell nevelni az állatot, és nem látják be, hogy ő is élőlény jó és rossz tulajdonságokkal, életkori sajátosságokkal (a kis
kutya rág, az öreg beteg lesz), speciális igényekkel. A német juhásznak erőskezű gazda kell, a vizslának olyan, aki állandóan szeretgeti, gyerek mellé labrador való, kis lakásba esetleg spániel, és akkor a jó fej keverékekről nem is beszéltünk. A jó menhelyek és az ideiglenes gazdák segítenek választani.    
Az állatvédők 85-90 százalékban nők - fiatalok vagy középkorúak,  nagyobb gyerekekkel vagy unokákkal -, sokféle jótékonysági munkát végeznek, és fáradhatatlan önkéntesek. Sokat és könnyen sírnak, eleinte azért, mert sajnálják az állatokat. Utóbb akkor, amikor megkapják védencük képeit új családjában, és látják, hogy mint a mesében, egy csapásra minden jóra fordult. A mesében, amelyben ők voltak a jó tündérek.   Farkas Adrienne

Összefogás Székkutason
Április első napjaiban a kereskedelmi tévécsatornák adtak hírt arról, hogy egy idős férfi a Csongrád megyei Székkutashoz tartozó tanyáján negyven kutyát tart alkarnyi hosszú kötelekkel, láncokkal kikötve, oltatlanul, ellátatlanul, étlen-szomjan. A kutyák egy része a padláson, a többi az ablaktalan pincében, a koromsötét istállóban vagy szabad ég alatt élt. Akadt, amelyik fel sem tudott állni, olyan szorosan lekötözték. A tévéfelvételeken jól látszott, ahogyan nyüszítve próbálnak odébb mászni saját gazdájuk elől. Láthatóan alultápláltak és betegek voltak, többnek kisebesedett és elfertőződött a nyaka a szoros zsinór miatt, egyik-másik utolsó napjait élte. Az eset bejelentését követően az orosházi Szikhát Kutya menhely önkéntesei és a Tetovált Állatmentők Egyesület képviselői jártak először a helyszínen, el tudtak vinni ugyan néhány állatot, de a tulajdonos elzavarta őket. Megtörtént a rendőrségi feljelentés, de Jászai
Linda, a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője elmondta: „A hatósági állatorvos helyszíni vizsgálata alapján a kutyák állapota nem teszi szükségessé menhelyre szállításukat, és azt sem, hogy állatkínzás gyanúja miatt eljárás induljon gazdájuk ellen."    
Ez volt az a pillanat, mikor az állatvédő közösség haragja tomboló viharrá változott. A Felelős Állattartás Nemzeti Civil Program koordinátora, Lakos György vezetésével azonnal tárgyalások kezdődtek a helyi állat-egészségügyi hatóságokkal és sí önkormányzattal, hogy nyissák ki a szemüket, hiszen ez az utóbbi évek legnagyobb állatvédelmi katasztrófája. Végül az a döntés született, hogy elkobozhatók az állatok, de maradniuk kell a tanyán, karanténban.
Szemmel látható volt, hogy az ebek jó része csak állatkórházban kezelhető, azonkívül hogyan lehetne otthagyni őket a pokolban? - kérdezték az állatvédők. Folytatódtak a tárgyalások, és április 5-én reggel - a vörösiszap-katasztrófa óta nem látott összefogással - húsz állatvédő szervezet képviselője jelent meg Székkutason az előre megbeszéltek szerint. Mindenki egyenpólóban, szervezetét képviselve, mentőautókkal és elsősegély-felszereléssel. Egész délelőtt folytak a tárgyalások, de kikövetelték az önkormányzattól, a járványügyi szempontok figyelembevétele mellett engedélyezze, hogy kimenthetők legyenek a kutyák a helyszínről. A hatóságok aggodalma persze érthető volt, nem lehetett tudni, hogy nem veszettek-e (nem azok), illetve nincs-e közöttük fertőző beteg. Végül az a döntés született, hogy azok az állatvédő szervezetek, amelyek biztosítani tudják a két hét járványügyi karantént, vihetnek kutyát. Én a Rex Kutyaotthon csapatával érkeztem, a szervezet állatorvosai négy beteg ebet vállaltak. Lakos György irányított, a nők sírtak, a férfiak pedig megkeményedett arccal jöttek-mentek. Ennyi szenvedést még sokat látott állatmentők sem igen tapasztaltak eddig, némelyik szerencsétlen állat nem is tudott felállni, mert az éhezés és a szoros lekötözés miatt elsorvadtak az izmai.
Csütörtök estére minden székkutasi kutya ellátva, bolhátlanítva, féreghajtva, jóllakottan, védett helyen aludt el, biztonságban, szeretetben. Ezzel megoldódott ez az eset, de a helyi emberek gondolkodásmódja nem változott. Egészen addig nem értettük, hogyan történhetett meg ez a szörnyűség, míg be nem kanyarodtunk a szomszédos tanyára, ahol egy idős nő lakik. Egyik kutyájának málló vashordó, a másiknak - a vemhesnek - vaslap a háza. Egyméteres lánc, vízbe áztatott kenyér, agyonvert vagy megfagyott kiskutyák. Ez nekik az élet. Az asszony úgy élte le az életét, hogy természetesnek tartotta, a
kutyákat így kell tartani. A negyvenkutyás ember sem értette, miért baj az, ami nála történt. Tekintettel arra, hogy a férfi lemondott a kutyákról, és együttműködött a hatóságokkal, a feljelentést visszavonták, büntetést nem kap, senki nem hajtja be rajta a bírságokat, amelyeket a sokféle jogszabály megsértése (például az oltások elmulasztása) miatt ki kellene szabni. (E- A.)

No events