2014. szeptember 19. - Üres záportározóban nem lehetne pecázni...

Lehangoló képek. Mindenütt víz. A hét végén hirtelen lezúduló csapadékot a Dunántúlon több helyen nem tudták megtartani a záportározók, elvezetni a patakok, az árkok. Emberéletben szerencsére nem esett kár, viszont állatok pusztultak, értékek rongálódtak. Dél-Zalában jártunk.
Férfi sétál a gáton, mellette puli. A gát mindkét oldalán víz, az egyiken patak, a másikon összefüggő vízfelület – és a férfi háza. Ez az egyetlen épület az utcának a patak felé eső oldalán. A túlsó részén, már magasabban összefüggő házsor. Lenti városka szélén járok, közel az országhatárhoz. A növényzeten látszik, hogy a patak vize apadt már, s szikkadt az állóvíz is a mentett oldalon.
– Hú, mi volt itt vasárnap reggel! – avat a férfi az előző napok történetébe. – Nem voltam benne egészen biztos, hogy megmenekül a házam.
Péntekről szombatra virradóan leszakadt az ég a környékre, s három órán keresztül zuhogott az eső. A férfi, aki a nevét nem árulja el, akkor még biztonságban érezte magát. A patakban ugyan egyre magasabban hömpölygött a víz, de a gát koronájától még messze volt. És maradt is.
A víz a mentett oldalra a gát tövében kezdett el szivárogni. Mire észrevették a buzgárt, a rét már vízben állt, s közeledett a férfi kertjéhez is. A környékről azonnal érkezett a segítség, különösen, hogy valaki föltette az eseményt a Facebookra. Pillanatokon belül megérkeztek a tűzoltók is, akik a buzgárt mindkét oldalról körülvették homokzsákokkal. A víz elöntötte ugyan a férfi veteményesét, sőt a háza talapzatát nyaldosta, de feljebb nem ment.
– A nagy bajt végül elkerülte – állapítom meg.
– Akkor leszek nyugodt, amikor a patak szintje lejjebb lesz, mint a házam. A környék kavicságyon fekszik, az még átvezetheti a vizet.
– Nem bánta meg, hogy ide építkezett?
Most látok először némi mosolyt a férfi arcán.
– Hát, nem volt könnyű menet – tér ki a válasz elől. Az egykor vízjárta, patak menti legelő a téeszé volt, szarvasmarhákat hajtottak rá. A család olcsón jutott a területhez, s évekig hadakozott a hatóságokkal egy bútorüzem építési engedélyéért. Azt nem kapta meg, de egy családi házét végül sikerült kiharcolnia…
– A lányom ébredt fel péntek éjszaka a tetőtéri szobájában.
Azt mondta, rettenetesen veri az eső az ablakot, nem tud aludni. De akkor már egyéb víz zubogását is lehetett hallani…
Kulcsár Zsuzsannát hallgatom szintén Lentiben, a város másik felén, az üdülőövezetben. Az utca elején még rendőrök ácsorognak, alig néhány órával korábban engedték vissza a kitelepített lakókat.
Családi ház oldalánál állunk, az utcafronton félig a földbe süllyesztett garázs, benne bokáig érő víz. Amíg az asszonnyal beszélgetek, férfi gázol a vízbe, komótosan hordja ki a csuromvíz ruhákat, dobozokat, szerszámokat. Néha megáll, belehallgat a beszélgetésünkbe, aztán indul tovább.
– A volt férjem – bólint utána a nő. – Első szóra jött segíteni, amikor megtudta, hogy baj van. Most odalett a gázkazán, a fagyasztó, a mosógép, az autó. Anélkül még dolgozni sem tudok menni – törölgeti a szemét.
– Biztosítása van?
– Van, van, hogyne – szedi össze magát. – Még nem értek ide, de megértem, sok dolguk is van, fél Dunántúl vízben úszik. A lényeg, hogy lefényképeztem mindent. A tűzoltók ide is azonnal jöttek, szivattyúzták a vizet a garázsból, ám hajnalban másfelé vezényelték őket.
– Persze, megértem, azt mondták, valahol életet kellett menteni.
Dél körül visszaérkeztek, ám hamarosan mindenkinek mennie kellett: a katasztrófavédelem úgy döntött, hogy az üdülőtelep 50-60 lakóját kitelepítik.
– Honnan folyt a víz? – nézek körül.
– A Liponyek-patakból – áll meg most a férfi mellettünk. – Abba meg a lendvadedesi záportározóból. Az csordult túl és okozta a bajt.
– Magasan tartják a vizét – magyarázza az asszony. – Mert a horgászoknak az a jó. Pedig ha alacsony lenne, hogy betöltse a rendeltetését, akkor nem történne ez… – mutat a garázsában álló vízre.
– Merre van az a tározó? – kérdezek rá.
– Három-négy kilométerre innen – mutatja az irányt.
Még nem érünk Lendvadedesre, amikor látjuk az út mentén, egy parkolóban rendőrök álldogálnak. A fák között víztükör. A záportározó.
– Csak idáig jöhetnek – állja utunkat az egyik rendőr, miután igazoltuk magunkat. – De azt ne kérdezze, hogy miért, mert azt mi sem tudjuk.
Végül egyikük kíséretében a tavat szegélyező gyalogútra csak rámehetünk, s készülhet néhány felvétel a távoli túlfolyóról. Ahogy látom, azt is rendőrök vigyázzák.
A lendvadedesi önkormányzatra tartok, hogy megtudjam, kié a tó és ki kezeli. Az ajtó zárva, félfogadási idő, elérhetőség sehol. De szerencsém van, délután a rédicsi községházán összefutok Szabadi Tamás lendvadedesi polgármesterrel.
– A tó négy település, Lenti, Lendvadedes, Rédics és Gosztola közös tulajdona, és egy horgászegyesület kezeli – kapom a felvilágosítást.
– A lentiek úgy tartják, hogy nem öntötte volna el őket a víz, ha a horgászok érdekében nem tartják magasan a víz szintjét.
– A víz szintjét a vízügy határozza meg. Éppen tavasszal döntöttek úgy, hogy alacsonyabbra kell venni. Ez így is történt a zsilip szabályozásával.
– Lehet, hogy még alacsonyabbra kellett volna engedni a tó vizét – vélem.
– Nézze, az országban minden záportározónak kettős rendeltetése van. Az egyik a hirtelen esők vizének a felfogása, a másik a turizmus. Üres tóban nem lehet horgászni.
– Mégis érdemes lenne meghatározni, mi az elsődleges – erősködöm.
– Annyi víz esett erre a kis területre, amennyi fél óra alatt az üres tározót is megtöltötte volna, és akkor ugyanott vagyunk. Villámárvíz ellen nincs védekezés – állítja meggyőződéssel.
– Arra ébredtem, hogy büdös van a lakásban. Jött föl a szennyvíz a fürdőszoba lefolyójából.
Garai Lászlót hallgatom Rédicsen, a Petőfi utcai háza udvarán. A fiatal férfi éppen fát rakosgat az udvarán.
A víz sodorta le, egy részét a falu túlsó feléről hozták vissza neki. A szüleivel lakik egy házban, amelyet hatalmas árok kerül meg. Alján most csak csordogál a víz, ám hogy szombat éjszaka meddig emelkedett, azt a ház oldalán levő mocsok mutatja.
Rédics völgyben fekszik, a felső részétől az aljáig végigvezet rajta a neve nincs vízfolyás. Mi a felvégnél érkeztünk a faluba. Asztalnyi arrébb tett aszfalt, összerogyott híd jelzi a napokban érkezett víz erejét. Az árok egy része csatornában fut, a föld alatt, fölötte gyep. Hogy miért kellett egykor a szűk keresztmetszetű helyre vezetni a vizet, azt senki sem tudja megmondani. Ahol pedig pincét talált magának, azt pillanatokon belül megtöltötte.
– Amikor kinéztem az ablakon, már mindent elborított az ár. A nyulak, a kacsák, a tyúkok mind elpusztultak – mutatja Garai László az üres ólakat.
– Csak ő menekült meg – simogatja meg a férfi nehézkesen mozgó édesapja Morzsit, a keverék kutyát. Az állat árnyékként követ bennünket. Nem akar bántani, dehogy. Nem is ugat, de a gazdája mögül el nem mozdulna.
– Éjszakára mindig megkötjük, el ne kóboroljon – teszi hozzá a fia. – Isteni szerencse, hogy nem fulladt meg. Talán az ólja tetejére menekült. De azóta semmiért se lenne hajlandó belemenni…
– Emlékszik ilyen áradatra? – fordulok az idős férfihoz.
– Megtörtént már, hogy megtelt az árok, ki is öntött, de a lakásba soha nem jött be. Pedig nagy esők régen is voltak. Meg lesznek is.
– Ezek szerint bármikor megismétlődhet a baj – gondolkodom el.
– A baj legfőképpen az, hogy vágják ki az erdőket – szólal meg a fia. – Gyermekkoromban volt a legtöbb fa a környéken, legfőképpen tölgyesek mindenfelé. Azóta jelentős részük eltűnt. Persze, hogy lerohan a domboldalról a víz, és ezt műveli – mutat körbe a lakásban.
Mindenütt tönkretett bútorok, ruhanemű, a fészerben elromlott gépek, döglött cement. Lassanként pakolja ki a család az értékeit, s várja a segítséget, amire kapott is ígéretet. Szerencsére nekik is, mint a rédicsiek többségének, van biztosítása.
Az utca közepén traktorról pótolják az elsodort köveket, s egy jókora gépjárműből házról házra járva fertőtlenítik a portákat is – látom a községházára tartva.
– Ezek most az elsődleges feladataink – kínál hellyel Tóth Lajos polgármester.
A férfit tavaly kora tavasszal választották a falu élére, a rendkívüli havazás óta tölti be a hivatalát. Azóta már szaggatta szél a tetőket, meséli, most pedig a víz látogatta meg a falut.
– Több mint száz milliméter csapadék hullott le rövid időn belül a falut körülvevő dombokra – magyarázza a faluvezető az áradás okát. – Ekkora mennyiséget nem tudott elvezetni az árok. Ráadásul a legfelső réteg már átázott, alatta az agyag pedig nem is ereszti át a vizet.
– Ezek szerint bármikor megismétlődhet a baj?
– Reméljük, hogy nem. Amióta hivatalba léptem, az árok egy részét kitakarítottuk. A másik felét éppen most, szeptemberre terveztük.
– Említenek a faluban egy bizonyos Pék-patakot is. Azt is mondják, hogy elhanyagolt, benőtték a fák.
A falun kívül vezető árkot a hetvenes években az akkori tanácselnök, egy bizonyos Pék István ásatta a víz elvezetése érdekében, ezért is nevezik Pék-pataknak.
– Erről csak azt tudom mondani, hogy az a vízügyhöz tartozik. Éppen most készülök megnézni, milyen állapotban is van.
Az ég egész nap borult, terhét azonban megtartja magának. A Mura és a Kerka mentén élők mégsem lélegezhetnek fel, hozzájuk most távolabbról érkezik a víz.
Muraszemenye szélső házánál fut a folyó töltése, a homokzsákokat a helyiek és környékbeliek, rendőrök, tűzoltók, vízügyesek egyként rakják.
Asszony lép ki a legszélső ház kapuján szendvicses tállal, kínálja a zsákolókat.
– Sosem gondoltam, hogy a Mura egyszer meglátogat bennünket – válaszolja érdeklődésemre. – A folyó medre a fák mögött található. De ekkora házat biztos nem építenék még egyszer.
Négy gyereke közül már csak kettő él velük, a másik kettő nem talált helyben munkát, messzire költöztek.
– Egyre több házból haltak ki a lakók – mutat az utca túloldalán lévő épületekre.
– Húsz év múlva nyugodtan jöhet a Mura, nem lesz lakója Szemenyének – jegyzi meg a gátról érkező Orsós László.
Most azonban biztosan tartják a vizet, akárcsak a szomszédos Kerkaszentkirályon. Már ahol van gát…
A faluba már sötétedéskor érünk be, a Kerka szélesen hömpölyög a hullámtérben. Hanem a hídján túl, a Margit majorban… Ide ma, hétfőn hajnalban érkezett meg az öt kilométerre lévő Mura.
Az utcasorhoz vízfolyás állja az utamat, cipőt, zoknit leveszek, gázolok át rajta.
– A falu alatt találkozik a Mura, a Kerka és a Lendva – magyarázza az egyik falubeli, Rónási Attila –, és az összefolyásnál néhány kilométeren át hiányzik a gát, ezért tíz-tizenkét évente egyszer legalább elönti a részt a víz. Legalább száz ember otthonát érinti.
Az egyik ház körül csoportosul a falu népe, ezt zsákolják körbe a vízügyesek, szivattyúzzák a vizet a talapzat mellől.
– A többi épület stabilan áll, de ez faszerkezetes, és ha azt víz éri, meg is emeli, azzal aztán vége az épületnek – magyarázza a férfi. – Mondtuk is, hogy a többi ház ki fogja bírni, de erre nagyon vigyáznunk kell, muszáj ide koncentrálnunk minden erőnket. Fiatal pár lakik benne, két pici gyerekkel. Nem maradhatnak otthon nélkül. Hardi Péter

No events