2014. nov. 11. - Sem a védett puszták és hegyek, sem az állatok nem lesznek biztonságban Magyarországon.

Minden fronton tarol és támad a rezsim.
A minap tartott államtitkári fejtágító után világos: a továbbiakban pannon homoki gyepnek, borókás tölgyesnek és egyéb gazoknak is inkább kuss a neve.
Az eset példaértékű, ezért is érdemes róla szólni: lám, mi történik, ha a hozzá nem értés, a szervilizmus és a teljes érzéketlenség kombinációja lesz az uralkodó az államigazgatásban. A hírek (egészen pontosan az Index és a Népszabadság cikkei) szerint a minap állománygyűlést tartott a Földművelésügyi Minisztérium környezetügyért, agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős államtitkára (V. Németh Zsolt), aki volt oly szíves kifejteni, hogy nem kell túlzásokba esni, ha a környezet védelméről van szó. Ravaszul persze arra hivatkozott, hogy ha „értelmetlen, a jogszabályokból nem következő, indokolatlan” intézkedések születnek, az árt a környezet- és természetvédelem ügyének, és sokakat (értsd: a védett pusztára repceföldet és élménycsárdát fantáziáló baráti vállalkozókat) elidegenít tőle. No meg arra is, hogy nem fogunk túlterjeszkedni az EU-s jogszabályokon – elvégre, figyelem!, nem leszünk pápábbak a pápánál.
Mivel igen valószínűtlen, hogy a minisztérium munkatársai eddig a törvényeken önkényesen túllépve mintegy agyonvédték volna a környezetet, az államtitkár szavai két dolgot jelenthetnek: egyrészt már az eddigi jogszabályokat sem kéne olyan szigorúan venni, másrészt fognak azok puhulni is a közeljövőben. Ez utóbbit számos jel és sajtóinformáció valószínűsíti, ráadásul a NER-ben semmi sem származik holmi államtitkárok merő önkényéből: itt bizony a kormányzat erős embereinek többször is kinyilvánított, határozott akaratáról van szó.
A Fidesz felsőbb vezetői és személyesen Orbán Viktor számtalanszor fejtették ki, hogy csupán béklyónak tekintik az EU-s csatlakozásunkkor előírt kritériumot, hogy az ország területének ötöde védett terület legyen (miniszterelnökünk gondolkodását e téren jól jellemezi eme elhíresült útavató beszéde). Hiába zárult le 2011-re a Natura 2000-es területek kijelölése, a kormányzat, melynek feladata volna a természet védelme, azóta is úgy mar beléjük, ahogy tud, s ha konfliktus adódik a zöld környezet védelme és az infrastruktúra- vagy iparfejlesztési elképzelések között, rendre az előbbi húzza a rövidebbet. Zavaró tényezőnek tekintik már azt is, hogy önálló aktor irányítsa a környezetvédelmet: Illés Zoltán szomorú, túllihegéssel körített (ön)amortizációját követően nem maradt a kormánypártban ezzel foglalkozó szakpolitikus, nincs is gazdája a területnek – így került a földművelésügy kebelére és ideiglenesen a többek között akác- és birkapörköltügyi államtitkár irányítása alá.
Látszatra e kérdésekben is elmentek már a falig, hiszen az EU illetékes biztosa már három éve jelezte: nincs lehetőség még egyszer védett területek beáldozására, mint ami például a győri Audi-beruházás kapcsán történt, ami persze nem jelenti azt, hogy kicsit is zavartatnák magukat, ha legközelebb le kell betonozni néhány száz hektárt. A sajtóban meglebegtetett – egyelőre inkább tagadott, mint megerősített – elképzelések a nemzeti parkok rendszerének szétveréséről, önállóságuk megszüntetéséről, földjeik magánbirtokosok számára történő bérbeadásáról, erdőik állami erdőgazdaságok kezére juttatásáról csupán jelzik, hogy eddig is hányan sóvárogták mindazt, amit a törvények védeni rendelnek – meg azt is, mivel is szeretnék kifizetni a rezsim lekötelezettjeit.
Ez az archaikus (némely feltörekvő, többnyire trópusi országban még ma is mindennapos) környezetpusztító düh kissé azért érthetőbbé válik, ha mögé képzeljük azt az Orbán Viktort, aki abban a tudatban nőtt fel, hogy a hegy azért van, hogy elhordjuk. A miniszterelnök régóta emlegetett, alighanem kedvenc paraközgazdászai által fűtött fantazmagóriája az ország újraiparosítása – ami persze csak egy újabb adalék az érett, még fénykorát élő autoriter Kádár-kor iránti olthatatlan nosztalgiájának. Ebből a szempontból már az sem zavarja, hogy mindezt a propagandában csak köpködve emlegetett, profitot bezsebelő és a határon kitalicskázó multik valósítják meg, nem is szólva az egzotikus, vágyva remélt ázsiai befektetőkről. No meg azokról a hazai kegyenckapitalistákról, akik Orbán nagystílűnek gondolt sakkjátszmájában az új iparbárók és földesurak hálás szerepét játszhatják.
S az állami (akár védett területű) földek középkori királyokhoz illő hűbérbirtokként való szétosztogatása csak kiegészül a vadász-, no meg az erdőbirtokos-lobbi kitartó nyomulásával. Bizony ám: a természet- és állatvédelem jelenlegi rendszerének nincs nagyobb ellensége, mint kormányunk mesébe illő zergetollas miniszterelnök-helyettese, Semjén Zsolt, az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnöke, akinek már három éve is az volt a legfőbb gondja, hogy minél több, momentán még védett madárfaj képviselőit puffanthassa le hasonszőrű cimborái társaságában. A hírek szerint már készül az erdő-, a természetvédelmi és a vadászati törvényt „összehangoló” szabályozás – sajnos már előre kihallani belőle a hamis hangzatokat. Ha még ideszámítjuk a lábhoz szoktatott fácánok lemészárlását passziónak tekintő Lázár kancelláriaminisztert (és még megannyi kisebb-nagyobb notabilitást), akkor látható, hogy nem feltétlenül az állat- és növényvilág iránti olthatatlan rajongás vezeti országunk vezetőit.
De talán nem is a rezsim képviselőinek eme őskövületi szintű, primitív, a jövőre, a természeti környezetre fittyet hányó mentalitása a fő probléma, hanem az, hogy jó szokásuk szerint tesznek még saját törvényeikre és szerződéses kötelezettségeikre is, vagy ha kell, igen kreatívan értelmezik és formálják át azokat.
Az eddigi esetekből is tudjuk: rendre addig mennek, amíg a fal meg nem állítja őket.