2014. december 5. - Zsebbe vágó szerződések.

- Gutorfölde hamisítatlan zalai falu a maga szemgyönyörködtető dimbes-dombos tájával. Sorsa hasonló a magyarországi kistelepülések többségéhez, megspékelve az osztrák gazdák jelenlétével. Megmarad-e a falu, ez a jövő titka – ám a jelen megértéséhez némileg vissza kell nyúlnunk a múltba is.
Gutorfölde hamisítatlan zalai falu a maga szemgyönyörködtető dimbes-dombos tájával
1.
A három gyönyörű tizenéves lány – akiket Gutorföldén csak három gráciának emlegettek –, Rózsi, Ella és Magdi térdre borult az ügyész előtt. A helyzet megalázó volt, de megtették, hiszen apjuk és bátyjuk életéért könyörögtek. Az ügyész persze meglepődött, majd a lányok anyjához fordult:
– Elengedem a férjét és a fiát – jelentette ki. Bűne Mátay Lajosnak nem volt, hacsak az nem, hogy nem akart belépni a közösbe. De mivel ez önmagában még nem volt törvénytelen, az ávósok a jól bevált módszerhez folyamodtak: megtalálták azt a pisztolyt, amelyet előzőleg a kazalba dugtak. Fegyverrejtegetésért az ötvenes években akár halált is osztottak.
A gutorföldiek féltették is a két Mátay életét, ezért közülük sok százan vonultak a zalaegerszegi börtön elé, miközben a három grácia benn könyörgött… Mielőtt még azt gondolnánk, hogy ilyen mesés fordulat csak a képzeletben lehetséges, gyorsan hozzáteszem, volt azért feltétele is a szabadon bocsátásnak: Mátay Lajos lemond a százholdas birtokáról.
És azon se csodálkozzunk, hogy egyik éjszaka bekopogott az ablakon a helybeli rendőr:
– Lajos bácsi, meneküljön, mert hajnalban internálni fogják magukat!
Küldték a rendőrt vagy magától érkezett? Sosem fogjuk megtudni. A biztos csak az, hogy Mátay Lajos és családja hajnali három és reggel hét óra között összekapkodta a legfontosabb holmiját, és örökre elhagyta Gutorföldét. A gazda Mórra szegődött, az ottani erdészet bérkocsisául.
Ő volt az utolsó, aki a tíz Mátay testvér közül búcsút intett a környéknek. A család amúgy az 1200-as évektől művelte a zalai földeket. Ennek szakadt ekkor vége.
Vagy mégsem…
2.
– Üzletrésze lesz, Marika néni. Jó lesz, ugye?
Marika néni pedig azt mondta: jó. De írhattam volna Józsi bácsit, Pista bácsit, Böske nénit is. Ha az egykori téeszelnök mondja, akkor biztos jó dolog az az üzletrész, vagy micsoda. Hiszen csak nem akar ő rosszat! Így alakult a falu határában az egykori téesz helyén kft. Hamarosan ismét szólt az elnök:
– Marika néni, jött egy osztrák, megvenné az üzletrészét.
– És mi lesz a földdel?
– Ne törődjön azzal, Marika néni, nem lesz semmi baj.
– Mennyit adna érte az osztrák?
– Adna érte 50 ezer forintot.
– Az jó.
Lesz belőle hűtőszekrény, a maradék pedig megy az unokának, úgyis sok kiadása van a városban. Következő tavasszal pedig Marika néni, Józsi bácsi, Pista bácsi, Böske néni elindult a határba pityókát ültetni – mint tette azt hosszú élete során mindig. A pityóka azonban sosem került a földbe. Szántotta azt már az osztrák. Hiszen az övé volt. Ment Marika néni az egykori téeszelnökhöz, aki nem értette, hogy mit nem ért. Talán azt hitte, hogy az osztrák csak úgy szívszerelemből vette meg az üzletrészét? Ha pedig megvette, akkor azt csinál vele, amit akar. Hiszen az övé.
Beszélik Gutorföldén, hogy az elnök lánya később nagybeteg lett. Sokáig hordta az apja Bécsbe gyógykezelni. Hogy így volt-e, azt az elnöktől nem tudtam megkérdezni, ő sincs már az élők sorában. De a szóbeszéd erősen tartja magát Gutorföldén, az bizonyos.
3.
– El kellene döntenünk végre, hogy mi legyen a földdel. A telefon két végén Mátay Lajos leszármazottai beszélgetnek, Huszár Tamás – Magdi fia – és az egyik nagybátyja. A rendszerváltás utáni éveket írjuk. Amikor eljött a lehetősége a gazdálkodás folytatásának. A többség azonban hallani sem akart a földről. A Mátayak sem.
A három grácia és a fivérük gyermekei sem. Ki építész lett, ki orvos, hangmérnök, minisztériumi alkalmazott.
Minden, csak nem földműves.
– Van itt egy osztrák, szívesen megvenné…
– Neki egy cserép virágot se – csattant fel Tamás.
– Akkor mi legyen vele? Műveled inkább te magad?
– Inkább művelem.
A mondat hirtelen szaladt ki a száján, ám régóta érlelődött benne. Negyvenévesen, zsebében a szőlész-borász végzettségét igazoló papírral. Így vágott neki a gazdálkodásnak a fővárosból, s vette át a húszhektáros birtokát, amihez bérel még egyszer annyit, s aminek jövedelméből ma is él.
4.
Hangok hallatszottak a domb mögül, mintha csoport közeledett volna. A fiatalember, Hibbey Zsombor éppen a területet tisztogatta: fát fűrészelt, amikor felegyenesedett egy pillanatra, s felfigyelt az érkezőkre.
– Ez volt a mi házunk – mutatott az egyik vendég egy puklira.
A férfi széles karimájú kalapot viselt, hangja kissé idegenes, amúgy tisztán, érthetően beszélt magyarul.
Texasból érkezett ő is, a többiek is.
– Négyen voltunk testvérek, négy tehenünk volt – emlékezett a férfi. – Apámat akkor már elüldözték a földről: kora reggel indult Zalaegerszegre, a gyárba, és késő este érkezett vissza. Ránk és a tehenekre anyánk maradt. A kút 52 méter mély, abból húzta a vizet naphosszat az állatoknak. Persze, hogy amint felnőttünk, meg sem álltunk Amerikáig. Úgy mondták ezt akkoriban, hogy disszidáltunk.
Zsombor azon a napon sok mindent megértett.
A puklik eredetét bizonyosan. Házak voltak azok, mindegyik, egy-egy élet helyszíne. Ma már a fű növi be.
Ő maga néhány éve érkezett Gutorföldére a Pest megyei Visegrádról. Amint ebben a kéthektáros völgyhajlatban – a valamikori Gizella telepen – bóklászott, tudta, nem akar visszamenni. Később vett magának egy romos házat a szőlőhegyen, rendbe hozta, ma az az otthona. Néhány éve még volt némi eladó föld a határban, abból vásárolt, s bérel is valamennyit, juhokat tart.
Ebből él, és nem akar elmenni innen. Gyarapítaná is még néhány hektárral a birtokát, de nincs kitől vásárolnia. Beszorították a nagyobb birtokok, elsősorban két osztrák érdekeltség.
5.
– Látod, ez a présház is ráhajtotta a fejét a gesztenyefára – jegyzi meg Zsombor.
Boronás falú épület előtt állunk a szőlőhegyen Hibbey Zsombor és Huszár Tamás társaságában. A két férfi már évek óta véd- és dacszövetségben áll egymással: segítik egymást mindenben. Papírjuk nincs erről, hanem ennél sokkal több: az adott szó. Tamás különösen megörült Zsombor érkezésének, hiszen fiatal már nemigen él Gutorföldén.
A többség a közeli városba költözött, vagy a távoli Bécsben, Londonban mosogat.
A hegy, valójában persze csak domb, hiszen Zalában járunk, telve a présházhoz hasonló értékekkel. Hasonló a sorsuk is: lassan megadják magukat az enyészetnek. Máshol védik az efféle népi építészeti emlékeket, itt, Gutorföldén számos maradt közülük gazdátlanul, s a tapasztaltak szerint nem lát bennük értéket a polgármester sem.
Vele – mármint a Gutorfölde élén álló Nyakas Istvánnal – még délelőtt találkoztam. Készségesen avat be a település állapotába, ami jellegzetesen nyugat-dunántúli.
A hatvanas évek óta felére csökkent a falu lélekszáma, ma a hozzá tartozó Rádiházával és Náprádfával együtt is alig haladja meg az ezret. A zsugorodás a rendszerváltás óta is töretlen. Sőt! Amíg korábban a téglagyár és persze a földek jelentették a helybelieknek a kenyeret, addig ma alig-alig tud valaki Gutorföldén elhelyezkedni. A helyi ipar már csak az emlékekben él, a földek pedig jórészt néhány nagyobb érdekeltséghez tartoznak. Közülük kettő osztrák. Egyikük az évek során tönkrement, a földjét eladta egy másik osztráknak, aki azonban nem műveli a tulajdonát, hanem szlovéneknek adja tovább hasznosításra.
Ők egy-egy munkafolyamatra, ahogy a polgármester mondja, három-négy traktorral szoktak érkezni, egy-két nap alatt végeznek, egyébként nem látni őket.
A másik osztrák viszont maga műveli a földjét. Helybeli gazda? Akad néhány családi gazdálkodó, a jövedelmét a mezőgazdaságból pedig még további néhány őstermelő egészíti ki. Némi szántójuk van, gyümölcsösük, szőlejük, s van, amelyikük méhészkedik is.
6.
A szőlőhegy felé az utunk egyébként Török László legelői mellett vezet. Valamikor Tamás dédapjáé volt a birtok, később a Baki Állami Gazdaság használta, ma Török László állatorvos érdekeltsége. Szerettem volna persze vele is találkozni. Nem volt elutasító a doktor, csak éppen nem ért rá, állatszállító kamionra várt. Ő hatszáz hektárt használ a falu határából, jobbára lovakat tart rajta.
A domb gerincéről nadrágszíjparcellák csurognak le.
A valamikori szőlősorok helye, legtöbbjük helyén dzsumbuj. Szinte mindegyikhez tartozott kisebb-nagyobb épület. Némelyikhez présház, másokhoz lakóház. Akár így, akár úgy, a legtöbbjük ma már csak rom.
Zsombor és Tamás vásárolja meg és hozza rendbe őket – vagy takarítja az épület helyén maradt szemetet. Miért teszik? Hasznot nemigen remélnek belőle, ezért ésszerű magyarázatot nem is tudnak adni rá, csak érzelmit. Szeretik ezt a földet.
A domb csúcsán kápolna, a távolban, a szemközti oldalban ipari létesítmény.
– A pusztaedericsi gáztározó – követi tekintetemet Tamás. – Most vásárolta vissza a magyar állam. – Erre várunk a földekkel kapcsolatban is – toldja meg Zsombor. – Állandóan csak azt halljuk onnan, fentről, hogy megvédtük a magyar földet… Mi azonban itt, az ország nyugati megyéiben mást tapasztalunk. Később körbevisznek bennünket Gutorfölde határában. Jó két órát haladunk a terepjáróval a földeken.
A szántók, legelők, erdők, utak jórészt mind az osztrákoké, avat a birtokviszonyokba a két gazda.
7.
A nyitott udvar mélyén kutya figyel, az országúton teherautó fénye pásztáz a sötétben. Ludwig Spiegel közeledik a majorsága felé. Még délután kértem tőle a találkozót, amikor éppen Lenti felé tartott gabonával.
– Annyit dolgozik, mint egy állat, ezt el kell ismernünk – hallottam róla a nap folyamán többször is. Mosolygós fiatal férfi ugrik le a vezetőfülkéből, s némi akcentussal üdvözöl bennünket. Érti a szavunkat, hiszen több mint két évtizede művel a családjával 700 hektárt Gutorfölde határában. Földjeiket akkor vették, amikor ezt a törvény szerint még megtehették.
– Megy Olaszba – magyarázza kérdésemre, mi lesz a Lentibe vitt gabona sorsa. – Mint a húsmarhák. Most ott van a legjobb piaca.
A család magyarországi gazdaságának a központja a közeli Söjtörön található. Egyébként Stájerországból érkeztek, 250 kilométerről, ahol szintén van némi földjük. Ott azonban nem tudtak terjeszkedni, mert nincs eladó föld. Ha pedig néha mégis, azért a magyarországinak körülbelül a hatszorosát kérik el.
– Ahhoz mit szól, hogy ismét és ismét felvetődik a kifogás az osztrák gazdák jelenléte ellen? – kérdezem.
– Nem könnyű elküldeni osztrák – tárja szét a karját. – Magyarország is uniós ország. És mi is engedjük, hogy dolgozzanak nálunk magyar.
– Zsebszerződéseket is emlegetnek.
– Ahhoz nekem nincs közöm.
– Meg azt, hogy a magyarok nem tudnak földhöz jutni, ezért a falvak elnéptelenednek, a fiatalok külföldre mennek dolgozni.
– Én csak azt tud, hogy néhány birtokos Magyarországon sokkal több a föld, mint az én családom. Azok nem néptelenít falvakat? Én itt dolgozom, tartom a törvényeket, fizetem az adót. Mi akkor a probléma velem? Hardi Péter