(2004. december 16. )
„Ha elkapják, nagyon megbasszák őket" - ingatja fejét gallyazás közben Józsi, amikor meghallja a dűlőúton a szigorúan őrzött cserfaerdő felé kapaszkodó Wartburg hangját. A kocsiban Józsi szomszédai ülnek, akik állítólag kifigyelték az erdőőrök mozgását, ezért tudják, mikor és merre nem kell tartani a felbukkanásuktól. Józsinak ilyesmitől nem kell félnie: ő Ferivel, a sógorával csak az akácosba jár fáért, ahol a tulajdonos szerintük megengedte a favágást.
Lassan ballagunk vissza a faluszéli, 15-20 házból álló cigánytelep felé, amikor másodszor is megállunk pihenni. Feri és Józsi letámasztja a válláról a három-négy fiatal akáctörzsből álló, zsinórral összekötött köteget, és kicsit kifújják magukat. „Biztos, nem lesz bajunk ebből az újságból?" - méreget Feri még mindig kicsit bizalmatlanul. Nem lesz. Riportunk szereplőinek, valamint a helyszínül szolgáló észak-magyarországi településnek a nevét megváltoztattuk, illetve nem tüntetjük fel. Igaz, hogy valószínűleg éppen a falopás az az illegális tevékenység, amit Magyarországon a legtöbben - sok száz ezren - űznek, ezért történetünk semmiképpen nem tekinthető egyedinek.
Mégis érthető, hogy Józsi és Feri nem akarja magára vonni a helyi rendőrök és erdőőrök figyelmét.
Reggel kilenc óra van, mindketten harmadszor fordulnak, de míg az 54 éves, gyermektelen Józsi a feleségével csak egyetlen kiskályhába gyújt be, Feriék, ha a négy gyerek otthon van, mindkét szobát kénytelenek fűteni, így Józsi a mai adag egy részét félre tudja tenni az esős napokra, a 34 éves Feri viszont kénytelen lesz még egyszer kimenni a határba, hogy a nap végi e ne csökkenjen otthon a tűzifakészlet.
Egy kisteher-autónyi tűzifáért, ami kb. a fűtési szezon felére, 3 hónapra elegendő, negyvenötezer forintot kellene fizetni. Az árut ki tudja, honnan beszerző mozgóárusok
által kért összeg persze nem a hivatalos ár, a tűzépnél a fa mintegy kétszer ennyibe kerül, de mindegy. A telepen élő családok közül a tüzelővásárlás luxusát szinte senki l nem engedheti meg magának. A ritka szerencsések eljárnak napszámba, van, aki Budapesten vagy éppen Szlovákiában dolgozik feketén, ám a nagy többség segélyből és különböző szociális járadékokból, fejenként havi 12-18 ezer forintból él. Ennyi pénzből viszont tüzelőre egy fillér sem jut, így aztán nem marad más, mint a környékbeli erdők dézsmálása.
Ahogy múlnak az évek, a 25-30 kilós fakötegeket egyre messzebbről kell cipelni, mert a telephez közeli domboldalakon mára csak bokrok, bozótok maradtak, azokkal viszont nem lehet fűteni. A falu felé és a többi irányba nem lehet fáért járni, mert az utakon a vállukon fát hordó romák látványa feltűnést keltene, marad hát a telepről a hegyek közé vezető út. Józsiékat az utolsó vályogházaktól kb. másfél kilométerre, egy fiatal akácos-cserjésben, a szekercelármára felfigyelve találjuk meg. A vastag törzsű akácokat sok éve kivágták, most már a vékony, 8-1 o centi átmérőjűek vannak soron. A rendszeres irtás nyomait a földön húzott fatörzsektől felszántott talaj és a csonkok mutatják: nem nehéz felmérni, hogy pár év múlva itt is csak egy kopár domboldal és néhány tövises bokor marad a valamikori erdő helyén.
Józsi és Feri keze tele van kisebb-nagyobb sebekkel: a kivágott akácokat a könnyebb kezelhetőség érdekében először aprólékos munkával meg kell tisztítani a gallyaktól és a nagyobb tüskéktől. Nem csoda, hogy sokan akár kétszer olyan messzire is hajlandók elmenni egy-egy hasonló vastagságú cserfáért, mivel a cser törzse sima, nincs rajta sok oldalág, és az akácnál sokkal jobb parazsat ad. A legjobb persze a tölgy és a többi keményfa lenne, ám azok az erdők egyrészt sokkal messzebb vannak, jól is őrzik őket, és a nagy rönköket helyben kell fűrészelni, ami mind a lebukás veszélyét növeli. Az akácos viszont közel van, a tulajdonos pedig Feriék szerint beleegyezett, hogy a telepiek a saját szükségleteikre onnan hordják haza a fát, cserébe a tulaj a szénát a traktorán a telep házai közt kanyargó úton keresztül szállíthatja. Igaz, az egyik telepi asszony később ennek ellentmondva kifejti, hogy a tulajdonos itt is csak a lehullott ágak összeszedését engedélyezte, élőfa kivágásáról szó sem volt, meg hát Fennek és Józsinak a nyilvánossággal kapcsolatos aggodalmai is azt jelzik, hogy sejtik, nem mindenki örülne az akácosbeli ténykedésük hírének.
Fűteni muszáj
és a telepi romák a tudósító tapasztalata szerint valóban csak a saját kályháikba való fáért járnak ki az erdőkbe, köztük a mindenki által tudottan tilosnak minősülőbe is. Feri biztos benne, hogy a wartburgos szomszédok is csak kényelmességből járnak autóval a hegyoldalba. A cseresben kora reggel mégse találunk senkit, holott alkalmi ismerőseink közül többen állítják: sokan ma is oda indultak. Igaz, többfelé hallunk gyanús neszeket, de valószínűleg az idegenektől, köztük az őröktől való félelmében nem mer előjönni senki sem. Még a később a fejszével és a kutyájával szembejövő Zsiga sem engedi, hogy a Narancs stábja vele tartson a tiltott erdőrészbe, pedig nem titkolja, hogy maga is oda megy. „jobb szeretek egyedül" - mondja tömören, nyilván nem akar bajt, pláne fényképet. Mindenesetre a cserfaligetben is számtalan friss és régebbi csonk jelzi a rendszeres fakivágások nyomait.
Feriék reggel hat-hét körül indulnak az első körre, és amikor nincs iskola, a telepi gyerekek közül a nagyobbak, a 10-12 évesek is favágással kezdik a napot. Feri lábán ezeréves, szétszakadóban lévő surranó van, amiből már több résen ki-kilátszik a lába, Józsi pedig félcipőben járja a határt. „Most még nincs gond, de lettél volna itt tavaly ilyenkor, amikor mellig ért a hó!" -meséli Józsi, aki szerint, ha a romák nem összevissza és egymással is versenyezve, hanem kicsit tervszerűbben vágnák a fát, nem pusztulna ki ilyen gyorsan az erdő, és nem kellene annyit gyalogolni.
Magyarok nem nagyon járnak ki fáért - magyarázza Józsi, miközben az udvarán a napokban megjavított kézifűrésszel az akácokat apróbb hasábokra vágja -, mert akik rászorulnának, ilyenkor is rendszeresen kapnak közmunkát az önkormányzattól. Józsinak, aki régen hivatásos favágó volt, aztán az állami építőiparban dolgozott, majd a rendszerváltás után az utcára került és azóta munkanélküli, mint mondja, csak ritkán van ilyen szerencséje, de akkor is például a patakban, derékig érő vízben állva kell nádat vágnia a célra alkalmatlan kaszával. A többséghez tartozók viszont általában könnyebb munkát kapnak, takarítanak, füvet nyírnak, és télen is dolgozhatnak, többen például az önkormányzati irodában segítenek vagy a szerszámokat javítják. Bár érezhetően sérelmezi a helyzetet, Józsi hangjában nincs indulat.
Tavasszal és ősszel a telepiek közül aki tud, hajnaltól estig gombát szed, ami jó jövedelem kiegészítés, mivel a vargánya kilójáért a helyi feldolgozó a kínálattól függően 100-400 forintot fizet. A téli hónapokban viszont a romák számára elapadnak az „extra" jövedelmek amúgy sem túl bő forrásai. A tiltott fakivágásért viszont százezer forintos büntetést kell fizetni, és aki lebukik, annak a jövedelméből, azaz jobb híján a szociális járadékaiból vonják le az összeget. Erre persze ritkán van példa: a helyiek pontosan tudják, hogy az autóval vagy kismotorral járó erdészek, rendőrök felbukkanása általában délben vagy délután várható, ezért hajnalban és reggel járnak fáért. A hallgatólagos megegyezés szerint azokból az erdőkből, melyeket a tulajdonosuk kevésbé rámenősen őriz, a romák hordhatnak fát - a saját szükségleteik fedezésére. Elérhető közelségben azonban ilyen erdő nemigen akad, a tilosban járókkal pedig, ha elkapják őket, általában példát statuálnak.
A „rendszer" működik, a falu egyetlen burkolatlan utcájának vályog vagy vakolatlan szocpolos téglaházainak kéményeiből mindenhol füst gomolyog. Az ember megtanul alkalmazkodni a körülményekhez: Józsi mintegy mellékesen említi, hogy naponta egyszer szokott csak enni, és nem is emlékszik, mikor került utoljára hús az asztalukra. Feri szerint pedig a falusi gyerekek, köztük az övéi, nem fázósak, ezért nincs is szükségük kabátra. A fagypont körüli hidegben az udvarokon és a telep szélén játszó gyerekhad közül fülön is csípi az egyik fiát, és mutatja, hogy a vékonyka pulóver alatt csak egy ujjatlan mellényke van rajta.
A kisfiú mosolyog, és visszaszalad a többiekhez, Feri pedig közli, hogy semmi pénzért nem költözne Pestre, a szmogba. „Ez a jó levegő megfizethetetlen" - néz körbe büszkén a telepen. Bent az apró vályogházban sincs éppen hőség, a rosszul szelelő kémény miatt nem jó a levegő, és bár a szűk, huzatos ablakon csak kevés fény jut be, a nyomorúság jelei így is szembetűnők. Hátul, a fészerben, a rövid láncon tartott vonyító kutyák mellett azonban mintegy két köbméternyi, felaprított, száradó tűzifa a biztosíték, hogy Feriék karácsonykor nem fognak fagyoskodni.
Miklósi Gábor