2017. december 19. - Az év rovara 2018-ban – internetes szavazás végeredményeként – az óriás-szitakötő (Anax imperator) lett.

A rovart a Szent István Egyetem Kertészettudományi Kar E/2 termében (Budapest, XI. ker., Ménesi út 43–45.) mutatják be, a Magyar Rovartani Társaság 2018. december 15-én, 16 órakor kezdődő 852. előadóülésén.
Általános bevezetés
A nappal repülő és sokszor feltűnő megjelenésű szitakötők a rovarvilág jól ismert képviselői. Nem bosszantanak a jelenlétükkel, mint a legyek, nem szívnak vért és nem is terjesztenek betegségeket, mint a szúnyogok, de még fullánkjuk sincs, mint a darazsaknak. Éppen ezért azon kevés rovar közé tartoznak, melyek sem félelmet, sem ellenszenvet nem váltanak ki, sőt inkább csodálattal adózunk színpompás megjelenésük és repülési tudományuk előtt.
A szitakötő szó nyelvünkben már régóta jelen van, eredetileg a szitát készítő mestert, a szitást jelentette. A régebbi korok embere által is jól ismert rovarra (a nyelvújítás előtt bogárnak mondták) való alkalmazás hátterében a szitakötő szitára emlékeztető, jellegzetes szárnyerezete állhat. (Nem kizárt, hogy egyben tréfás utalás a foglalkozásra.)
Kohaut Rezső 1896-ban megjelent monográfiájában 14 egyéb kifejezést sorol fel a szitakötőre. Ezek a következők: acsa, anyalégy, csúszó őrző, fátyolka, hosszas pille, kígyó pásztor, kígyó örző, ördög lova, szitaszövő, üveges, vízibornyú, vízi leány, vízi pásztor, vízi pille. A megnevezések egy része ma is használatos a rovartani irodalomban, például az acsa, mely a szitakötők két csoportjára (karcsú- és laposhasúacsák) utal, vagy a vízipásztor, mely egy konkrét fajt (Orthetrum cancellatum) jelöl. A fátyolka ma a rovarvilág egy másik csoportját jelenti. A többi kifejezés részben kedveskedő (mint pl. vízi leány, vízi pásztor), míg az ördög lova inkább negatív hangzású.
A német Wasserjungfer (vízi leány, vízi szűz) vagy a francia demoiselle (hajadon, leány, kisasszony) jól párhuzamba állítható a megfelelő magyar megnevezéssel, ezek szintén pozitív érzelmet hordozó kifejezések. Az angol dragonfly (sárkánylégy) már nem annyira dicsérő jellegű, inkább a szitakötők vérmes ragadozó jellegét hangsúlyozza. A szintén angol damselfly a kisszitakötők neve a tudományos irodalomban.
Az óriás-szitakötő tudományos neve és rendszertani besorolása
Az óriás-szitakötő tudományos neve Anax imperator Leach, 1815. Tudományos (latin) nevének első szava (a genusznév) görög eredetű, és uralkodót jelent. A Leach által 1815-ben adott genusznév arra utal, hogy az óriás-szitakötő elűzi nagy termetű fajtársait a saját területének tekintett vízpartszakaszokról, vagyis territoriális viselkedésű. A fajt jelölő „imperator” a latin imperare (parancsolni) igéből származik. A Római Birodalom első császárától, Augustustól (i. e. 63-tól i. sz. 14-ig) ez a titulus illette meg az uralkodókat az ókori Rómában. Leach az általa leírt faj nagyságára utalt a „császári” jelzővel. A német Grosse Königslibelle és az angol Emperor Dragonfly elnevezések hasonló tartalmat közvetítenek.
A szitakötők rendjének mai tudományos elnevezése, az Odonata, a szitakötők rágójának fogazottságára utal (az „odous” szó görögül fogat jelent). A kifejezés Linné tanítványától, a dán Christian Fabriciustól (1748–1808) származik. Érdemes megemlíteni, hogy Linné az általa 1758-ban bevezetett Libellula genusznév alatt (illetve a Libellulidae családban) sorolta fel az akkor ismert szitakötőfajok mindegyikét. A ma is érvényes laposhasúacsa-félék (Libellulidae) családnév természetesen sokkal szűkebb értelmű: csupán egyike a szitakötőkön belüli számos csoportnak. A Libellula genusznév az alapja többek között a francia „libellule”, a holland „libel”, a német „Libelle”, az olasz „libellula”, a román libelulă (szitakötő) kifejezésnek. A latin libellula pedig a libella (mérleg) szó kicsinyített alakja. Először Guillaume Rondelet (1507–1566), francia orvos és természetkutató alkalmazta egyes kisszitakötők lárváira, melyeknek T-betű alakú feje az akkor már jól ismert pörölycápára emlékeztette a kutatót. A hatalmas halat különleges fejformája miatt korábban a „tengerek vízszintmérőjének” gondolták. Akkoriban egy hasonló alakú vízszintező készülék volt használatban, mely azóta már régen eltűnt.
Besorolása az állatok rendszerében a következő:
Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda). Osztály: Rovarok (Insecta). Rend: Szitakötők (Odonata). Alrend: Nagyszitakötők vagy egyenlőtlenszárnyú szitakötők (Anisoptera). Család: Karcsúacsafélék (Aeshnidae). Genusz: Anax. Faj: Anax imperator.
 
A szitakötők származása
 A szitakötők a legősibb rovarrendek közé tartoznak. Korai elődeik, az ősszitakötők, melyeket külön rovarrendbe (Protodonata) sorolnak, kb. 300 millió éve, a felső-karbonban éltek. Lenyomatukat egyes kőzetek szinte teljes épségben megőrizték. Az óriás-ősszitakötő (Meganeura monyi) a legnagyobb ismert fajuk volt, szárnyfesztávolsága elérte a 60–70 cm-t, így Európa valaha élt legnagyobb rovarának számít.
  Sokunkban fölmerül a kérdés, hogy vajon miért nem élnek ma ilyen hatalmas termetű rovarok? Bár minden részlet máig sem világos, de azt tudjuk, hogy a rovarok növekedésének legfőbb akadálya a légzőrendszerük sajátosságában keresendő. A rovarok ugyanis – tőlünk, emberektől és általában a gerincesektől eltérően – nem testfolyadék (vér) útján, hanem közvetlenül, vakon végződő légcsöveken (tracheákon) át juttatják el az oxigént a szöveteikhez. A trachearendszer hatékonysága a testméret növekedésével erősen romlik. A rovarok ezt az akadályt a földtörténet azon időszakában tudták sikeresen leküzdeni, amikor a mainál jóval magasabb volt a légkör oxigéntartalma.
 
A szitakötők rokonsági köre, néhány jellemző faja
 
Világszerte mintegy 6000 a ma ismert szitakötőfajok száma, zömük a trópusi területek lakója. Az Európában élő 143, illetve a közép-európai 84 faj így meglehetősen kevésnek számít. A hazánkban élő 64 szitakötőből 22 faj törvényes védelem alatt áll, közülük öt fokozottan védett, ez utóbbiak eszmei értéke 100 000 Ft.
A szitakötők két fő csoportra oszlanak. A kisszitakötők vagy egyenlőszárnyúak (Zygoptera), illetve a nagyszitakötők vagy egyenlőtlenszárnyúak (Anisoptera). A kisszitakötők – nevüknek megfelelően – kis vagy közepes termetűek (legalábbis az európai fajok), viszonylag gyenge testfelépítésűek, és emiatt nem túlságosan jó repülők. Röptük egyenetlen, szökellő, egy felrepülés alkalmával többnyire csak néhány métert tesznek meg. A nagyszitakötők ezzel szemben erőteljes felépítésűek, nagyobb testtömegüknek és főképpen jóval vastagabb és erősebb szárnyuknak köszönhetően kiválóan repülnek, akár jelentős távolságra is eljuthatnak.
A kisszitakötők vagy egyenlőszárnyúak egyik jellegzetes faja a sávos szitakötő (Calopteryx splendens). A hím teste zöldesen csillogó acélkék, szárnyán hatalmas, sötétkék foltok láthatók, míg a nőstény egyszínű fémzöld, szárnyai barnásan füstösek. A díszes légivadász (Coenagrion ornatum) kisebb, testét kék-fekete mintázat díszíti, szárnya színtelen, átlátszó. Magyarországon védett, eszmei értéke 10 000 Ft, és egyben Natura 2000 jelölőfaj. A foltosszárnyjegyű rabló (Lestes barbarus) könnyen felismerhető jellegzetes, kétszínű szárnyjegyéről.


Szél Győző (Magyar Természettudományi Múzeum, Bogárgyűjtemény)
A teljesszöveg itt olvasható:
http://mttmuzeum.blog.hu/2017/12/19/az_ev_rovara_2018-ban_az_orias-szitakoto_anax_imperator

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés