2013. április 7. - „Mára Mára te szép folyó, /ezen a rendkívüli napon,/moss el minden rosszat
és hozd el a jót nekünk,/békét a világba, magot a földbe,/jót az országba, búzát nyárára.”
Ősi máramarosi tavaszi rituálé
Jellegzetes széles vulkáni platóval rendelkezik a Kőhát. Az egykori Magyar Királyság egyik legfiatalabb vármegye történetét természetföldrajzi viszonyai, rengeteg hegyei határozták meg. A nehezen megművelhető zord hegyvidék, a fa és a só birodalma volt évszázadokon keresztül. Trianon nem csak elcsatolta, de a Tiszát határfolyóvá téve kettészakította majd felosztotta a virágzó vidéket Ukrajna és Románia között. Az öt koronavárosból kettő, Máramarossziget és Hosszúmező került a déli oldalra, Romániához.

A Hazajáró Aknasugatagról indult, hogy a Tatár-szoroson keresztül közelítsék meg a Kőhát platóját. A Fekete-kőnál érték el a gerincet, ahonnan Máramarosszigetre ereszkedtek le. A városnézés után a só útját követve meglátogatták Hosszúmező magyarságát, majd a szaploncai vidám temetőben vettek búcsút a vidéktől.
Máramarost a fakitermelés és a bányászat jellemzi. A máramarosi bányászatnak az egyik lényeges része a sóbányászat lett. Aknasugatag a sóbányászat egyik fő központja. A Romániához került bányát 1950-ben bezárták, emlékül maradtak a sós vizű bányatavak, mint Erdély legnagyobb aknatava, a Gábor-tó, melyek révén a só helyett már a gyógyturizmus, az állattenyésztés és a földművelés jelenti a megélhetést azoknak, akik még itt maradtak. Mert a számok beszédesek: 1900-ban még 4 románra mintegy 1800 magyar jutott, míg egy évszázad elteltével a közel 1000 fősre duzzadt románság mellett alig 400 magyar él Aknasugatagon.

Aknasugatagról az erdőbe érve hirtelen beszűkül a völgy és a Kőhát egyik leglátványosabb természetvédelmi területére, a Tatár-szorosba ér az arra járó. A lenyűgöző képet az István-mezőkből eredő patakoknak köszönhetjük, amelyek összegyűlt vize egy 600 méter hosszú és 90 méter széles szurdokot vájt magának a Kőhát andezites kőzetébe.

Máramarossziget szék- és főhelye a megyének. A várost a 14. század elején alapították. A koronavárosi címet Nagy Lajos király adományozta a városnak 1352-ben.

A város legrégebbi épülete a református templom, ami eredetileg Szent Imre tiszteletére épült 1050-1150 körül. Ez volt Máramaros megye legnagyobb és legmonumentálisabb kőtemploma. A vármegye háza választja el a főtér katolikus és református oldalait.

Máramarosszigetről Trianon után közel 200 ezer magyar menekült el. Helyükre románok tízezrei érkeztek, majd a 60-as évek iparosítása és az erőszakos urbanizáció nyomán az asszimiláció elképesztő méreteket öltött. A 45 ezres városban a magyarok aránya 20% alá csökkent. De a kommunizmus sátáni ideológiája nemcsak a magyarokat sújtotta. Akit a rendszer ellenségnek nyilvánított, az hamar a város börtönében, a hírhedt terror házában találhatta magát.

A nagybányai út fölött szebb korok emlékét hordozza Erdély egyik leglátványosabb falumúzeuma.

A szomszédos Szaplonca vidám temetőjéről híres. A 800-nál is több színes festett fejfát 1935-től készítették. Egészen morbid, ahogyan a keresztek festményei az elhunyt foglalkozását vagy halálának körülményeit ábrázolják. A tréfás sírfeliratok pedig mindegyre ugyanazt a román néplelket tükröző tanulságos üzenetet hordozzák.

No events