2016.12.13. - Hogy miért járok rendszeresen a hazai hegyekbe?

Pontosan azért, amit a Zempléni-hegység tud nyújtani. Kilátóhelyek, szűk völgyekben sziklákon bukdácsoló patakok, mohos kőgörgetegek, és az a bizonyos megfoghatatlan érzés, amelyet már kisebb magasságok átélése is képes kelteni az emberben.
Úgy is mondhatnám, a hazai kínálatból a Zempléni-hegység áll legközelebb a hegységideálomhoz. Pedig sok érv szól ellene. Nem valami magas, a középső része tele van hatalmas, otromba erdőirtásokkal, légvonalban pedig olyan messze van Budapesttől, mint Szlovákia legtávolabbi magashegységei.
Amiben mégis felülmúlhatatlan, az hatalmas, komor sziklabástyákkal tűzdelt erdeinek elhagyatottsága és nyugtalan, csupa csúcs domborzata. Nyugati szélén egy kellemesen változatos, a hegyvidék arculatának minden sajátosságát felvonultató túraútvonal kínál ízelítőt mindebből.
Nem magas, de attól még izgalmas
Akit a táj szabályos kúp alakú hegyei tűzhányókra emlékeztetnek, nem jár messze az igazságtól. Az egész hegységet a Kárpátok legbelső ívét kialakító vulkánosságnak köszönhetjük. Igaz, többnyire nem az eredeti, hanem az évmilliók alatt átalakult formákat látjuk a felszínen. A kemény vulkáni kőzetek merész szirtjein találjuk a hegység legfontosabb történelmi emlékeit: Füzér, Boldogkő és Regéc várait.
A hegyvidék az Eperjes-Tokaji-hegység nevet viseli (ennek hazai részét szokás Tokaji-hegységként is emlegetni), melynek magasabb, valamivel 1000 méter fölött tetőző része Szlovákiában van. Hasonló formakincsekkel találkozhatunk itt is, mint a többi alacsony, vulkáni középhegységünkben, egyedisége leginkább a völgyekkel sűrűn szabdalt, kiterjedt vonulataiban és markáns sziklatornyaiban áll.
A Sólyom-kő és az Amadé-szikla kilátóteraszai izgalmas célpontok a túrázók számára. Hejce és Telkibánya vagy Gönc között, illetve ellentétes irányban körülbelül 15 kilométeres, kellemes tempóban teljesíthető kirándulásra van lehetőségünk. Hejcéről startolva a szintkülönbséget gyorsabban, rövidebb szakaszon gyűrhetjük le, ellentétes irányban hosszú kaptatásra kell számítanunk.
Mindhárom település busszal közelíthető meg, a buszokat pedig a Budapest–Hidasnémeti vasútvonal megállóiból érhetjük el. A buszközlekedés meglehetősen szórványos, a hálózat szövevényes, főleg Hejcére nem egyszerű eljutni. Ha autóval megyünk, azzal kell számolnunk, hogy körtúrára nincs lehetőség, vagyis oda-vissza végig kell járnunk az útvonalat.
Nem egyszerű szállást találni
Mivel nem volt kedvünk a hajnali induláshoz, egy éjszakát a kellemes, rendezett erdőszéli faluban, Hejcén töltöttünk. A község 2006-ban került be a hírekbe, amikor is egy hazafelé tartó szlovák katonai repülő a szomszédos Borsó-hegynek ütközött. A katasztrófa két emlékműve közül az egyiket a hegycsúcson, a másikat a faluban találjuk.
Az esőre készülődő, álmos vasárnapon rajtunk kívül egyetlen ember sem járta a piros jelzést, amely egyébként a Sárospataktól Füzérig kanyargó Rákóczi-túra útvonala. A faluból kilépve előbb visszatekinthetünk a Hernád sík völgyére, majd a következő pillanatban már bekebelez a sűrű, pataktól hangos fenyves.
A Szerencs-patak völgyében széles erdészeti úton emelkedtünk, és nagyjából egyórás séta után értük el a Fehér-kúti vadászházat. A Zempléni-hegység mélyén sajnos kevés a szálláslehetőség, a kulcsos- és turistaházak csaknem teljesen hiányoznak a ritkán járt vidékről. Gyors kutakodásom eredménye szerint ez a házikó sem bővíti a kínálatot. Pedig nagyon kellemes hely, az épület előtt forrás csobog, tisztás nyújtózik, a távolban előbukkan a Hernád síkja és a Cserehát.
Hétszáz méterről is lehet pazar a kilátás
Először csak egy apró, sötét foltot láttunk a fák között, aztán lassan kibontakozott előttünk a 700 méter magasan strázsáló Sólyom-kő. A mohos, repedezett kőbástya hegységbeli társaihoz – Sólyom-bérc, Amadé-szikla, Pengő-kő – hasonlóan alakult ki.
A szikla repedéseiben megfagyó és felolvadó víz tágította a hasadékokat, és széttördelte a kőzetet. A levált szikladarabok ott hevernek a kőtornyok és -falak körül. A kőtömbről pazar kilátás nyílt. A Hernád széles, sík völgye élesen elkülönült a Zempléni-hegység magaslataitól, a két táj találkozását az erdő határa jelezte.
Alattunk a környék aprócska falvai és az azokat szegélyező szántók terpeszkedtek, a háttérben a Cserehát dombsorai hullámoztak. Szemben a Gergely-hegy 734 méteres csúcsa éppen kitakarta a regéci várat, de keleti nyerge fölött kibukkant a következő vonulat.
Miután az összes torony tetejéről szemrevételeztük a panorámát, továbbindultunk a hegység belseje felé. A borsó-hegyi elágazásnál úgy döntöttünk, megpróbálunk az esőt hozó, sötét felhők előtt az Amadé-sziklára érni, ezért kihagytuk a repülőgépszerencsétlenség-emlékművet. Az út fenyvesekkel tűzdelt, itt-ott nyírekkel szegélyezett, magashegységi tájat idéző rétre kanyarodott.
A fokozottan védett, vizenyős Cicés-rét a Bükk-fennsík tisztásainak szakasztott mása, csak a töbrök hiányoznak. Egy sűrű, zöld fenyvesen átvágva újabb tisztásra, majd idős bükkösre bukkantunk. Utunk során itt találkozunk először és utoljára erdőirtással, amelynek kissé hálásak is lehetünk a Kassa felé nyíló kilátásért.
Itt bújtatták a lengyel királyt
Az egyre jobban elkeskenyedő gerincen jobbról-balról andezitsziklák jelezték, hogy közeledünk túránk fő látványosságához, az Amadé-sziklához. Közben sajnos eleredt az eső, de szerencsénkre még alig szemerkélt, amikor kibukkantunk a mesés látványt nyújtó sasbércre.
Lélegzetelállító és szokatlanul változatos panoráma tárult elénk: észak felé, a határon a Nagy-Milic magasodott fölénk, az alattunk elterülő, döbbenetes mélységű völgyben a Gönci-patak csörgedezett, a völgy fölött 700-as csúcsok emelkedtek.
Nem véletlen, hogy a Zempléni-hegység más területeivel ellentétben erdőirtásnak itt alig látjuk nyomát. Szemben, délkelet felé húzódik a Nagy-Sertés-hegy erdőrezervátuma. Az erdőrezervátum program célja, hogy megismerje és megvédje az erdők természetes életét, gazdag élővilágát. Az elmúlt évek híradásai szerint a farkas és a hiúz is otthonra lelt a hegység belső zugaiban.
Nehéz volt elhagyni az Amadé-sziklát, de segítségünkre sietett az időjárás. Az egyre sűrűbb esőfüggöny mögött már teljesen eltűnt a Milic-csoport, úgyhogy visszatértünk a fák közé. Nagy nehezen kiszúrtuk az egykori Amadé-vár utolsó falmaradványát. Nem sok maradt belőle, pedig anno itt bújtatta I. Ulászlót, a későbbi lengyel királyt Aba Amadé nádor, Északkelet-Magyarország valamikori kiskirálya.
A turizmus lehetne az új aranybánya
A turistaút leereszkedett a Kis-patak mellé, egy vadetetővel és vadászlessel „bebútorozott” rétet követően szűk völgybe léptünk. A meredek hegyoldalt fedő, mohos kőfolyás és a sziklalépcsőkön sebesen rohanó patak apró vízeséseinek együttese valószínűtlenül szép összképet alkotott.
Ezek után tettünk még egy kis kitérőt a gönci pálos kolostor romjaihoz. Meglepő volt, mennyire kicsi lehetett az egykori épület, ha a három, még álló falból indulunk ki.
Kicsivel lejjebb, a patakkeresztezés után újabb gazdag történelmű, mára kissé megkopott épülethez értünk, a Potács-házhoz. A kis erdei telepen régen üveggyártáshoz szükséges hamuzsírt készítettek, ami nem is annyira meglepő, elnézve a környező hatalmas bükkösöket, melyek az alapanyagot biztosították mindehhez.
A Telkibánya fölötti régi sípálya napsütötte nyiladékában most a közeli hotel napelemsorai jelzik a település közelségét. A rendezett, kellemes településen egykor aranyat bányásztak, mostanában viszont inkább a turizmus jelent bevételt az itt lakóknak.
Sokat dobna az ügyön, ha nem olyan ütött-kopott, műemléki jellegű buszok közlekednének a környéken, mint amilyen Hidasnémetiig szállított minket. Ez persze semmit sem vont le a kirándulás értékéből. Vonatra szálltunk, és még utoljára kiélveztük az eső után felhőket pöfékelő hegyek, na meg Regéc és Boldogkő várának impozáns látványát.
A Turista Magazin 2016. áprilisi számában megjelent cikk szerkesztett változata.  Dömsödi Áron