2011. május 7. – Tudományos-ismeretterjesztő kategória - Kollányi Ágoston-díj (fődíj): Török Zoltán: Vad Magyarország Minden idők egyik legjobb magyar természetfilmje ötven perc alatt meggyőz arról, hogy Magyarországnak nagyjából olyan érdekes és izgalmas a vadvilága, mint két afrikai és egy ázsiai vadasparknak együttvéve.
Magyarország lazaca a balin nevű, félméteres pontyféle, amely ívási időszakban felúszik a Zala-folyón, és mint alaszkai kollégája, felugrál a kisebb vízeséseken. A dolmányos varjú irigy, idegbetegségre hajlamos madár, amely simán nekimegy az egerészölyvnek, ha a nálánál vagy ötször nagyobb és erősebb ragadozó madár beleenne a magának kinézett, de vagy száz madárnak elegendő birkatetembe. Egyes madarak hiába monogámok, párzási időszakban még így is rovarokat ajándékoznak feleségüknek, merő lovagiasságból. A vidra meg a magyar mocsárvidék leopárdja.
Na most tegye fel a kezét az a – nem biológus, zoológus, satöbbi – kedves olvasó, aki a fentiek közül legalább kettővel tisztában volt. Na ugye. Pedig Török Zoltán természetfilmjében, a Vad Magyarországban ötven percen keresztül kizárólag ilyen és ennél is meglepőbb információk hangzanak el Kulka János kedves estimese-dörmögésében, olyan töménységben, hogy egy másodpercünk nem marad unatkozni: mert úgy tűnik, megfelelő tálalásban egyáltalán nem csak a tigrisek vagy a fehér cápák izgalmas élőlények, de a vidrák, a réti sasok vagy a harcsák is. Török ugyanis az átlagembert, sőt megkockáztatom, a városi átlagembert célozta meg legalább egy évig forgatott filmjével, és egyesével, pár perces etűdökben végigment hazánk vadvilágának minden érdekességén – igen, csak az érdekességeken: nem fecsérel egy fél szót sem a kutatóknak bizonyára rendkívül fontos, ellenben unalmas témákra. Máskülönben meg a fene tudja: lehet, hogy ugyanez az anyag más rendező keze alatt unalmasnak tűnne.

A Vad Magyarországnak nem csak a humora szenzációs – a zene, a narráció és a kép tökéletes egysége teszi a legjobb vígjátékokhoz hasonlóvá a csendesen lopakodó vízisikló feje mellett hirtelen, a semmiből előbukkanó teknős-szemtanút vagy az önfeledten pancsoló kárókatona-fiókát –, de felvételei is lélegzetelállítóak. Olyan gonddal, annyi munkával igyekszik bemutatni – madártávlatból és víz alól, pár napot pár másodpercesre gyorsítva, sosem látott helyzeteket premier plánba hozva – a minket mindennap körülvevő, „egyszerű” állatvilágot, ahogy más természetfilmes az Északi-sarkra indul; és mivel szentül hisz benne, hogy amit megmutat, semmivel sem kevésbé érdekes annál, az érzés a nézőre is átragad.

Tudtam, hogy lesznek jó és kevésbé jó filmek a 42. Magyar Filmszemlén, de hogy az egész mustra legizgalmasabb ötven percét egy természetfilm fogja rám szabadítani, azt soha nem