Ezt az - eredetileg cím nélküli - írást Fekete István az Élet és Irodalom című hetilap felkérésére készítette: Vágta címmel jelent meg egy részlete az újság 1968. augusztus 3-i számában. A jelenlegi címet sem a szerző adta írásának. (A szerk.)


Kedves Barátom!
  Kissé szokatlan talán ez a megszólítás egy ismeretlen szerkesztővel szemben, akit soha életemben nem láttam — és talán nem is fogok látni —, de mivel felszólított, írjak valamit, csakis barátom lehet. Hogy ez a felszólítás előre megfontolt volt, vagy csak pillanatnyi elismerése eddigi írói működésemnek, talán nem is fontos.

  Eddig ugyanis csak a magam vizein horgászgattam, a magam erdeiben vadászgattam, ahova másnak nem volt sem horgászengedélye, sem vadászjegye, és most már nem is lehet soha, mert ezek a vizek elapadtak, ezek az erdők elmúltak, és csak álmaimban és írásaimban élnek, ha nem is „örökké", de talán sokáig, nagyon sokáig.
  Bevallom azt is, hogy ez a felszólítás jólesett, mert hiszen valamiféle próbálkozó elismerés volt benne, ami régi-régi emlékeket ébresztett bennem, mert utoljára, talán ötven évvel ezelőtt Sík Sándor tanár úr biztatott az írásra, pedig — azt hiszem — Õ értett hozzá.
  Aztán jött az első világháború, jött az összeomlás (ebben az évszázadban eddig alig tettünk mást, mint
összeomlottunk) — majd nyolcéves katonáskodás, amelynek sorsdöntő lehetősége volt, hogy az akadémiát — mint katona — ingyen elvégezhettem. Aztán a gazdatiszti pálya, család, és átnyergelés az íróira, mert a vak is látta (rengeteg vak volt abban az időben az országban), hogy a nagybirtok alatt reng a föld, de ezenfelül egyre parancsolóbb lett a vágy: írni.
  Kedves Szerkesztő Barátom: tulajdonképpen nem tudom, mit akarsz tőlem, milyen írást, azért engedd meg, hogy magam válasszam meg a témát az „Életből", hogy Irodalom legyen belőle, mert talán mégsem volt igaza annak a magyar szakos Tanár Úrnak, aki csak legyintett egyik hallgatója kérdésére, hogy — írókról lévén szó — mi a véleménye rólam. És azt mondta a Tanár Úr — nagyon fölényesen és kissé haragosan is — erre a naiv kérdésre, hogy Fekete István? „Az" nem író...
  Ezen a szigorú és nagyon fölényes megállapításon kissé el is gondolkoztam, mert a napilapokban — valószínű a kiadók, nyomdák és más könyvterjesztő szervek megállapítása szerint is — az összes kinyomtatott és el is adott szépirodalmi könyvek mennyisége alapján szerénynek gondolt személyemet nagyon előkelő helyre tették a nyomdászok, az eladók és az olvasók is — Jókai után... Ezt a helyet talán mégsem lehet utolsónak nevezni, és az íróról azt mondani — millió olvasó véleményével szemben, akik megvették, sőt el is olvasták írásaimat, hogy írójuk „Az" nem író.
  Térjünk azonban a tárgyra ezen személyes kitérő után, mert közben már elém állt a téma, emberekről mondani pár szót, akik akár élnek, akár meghaltak, nekem élnek, amíg én gondolok rájuk a szeretet halhatatlanságában.
  Az első, aki eszembe jut: Jancsi! Ez a felkiáltójel nem tévedés. Nemcsak azt jelenti, hogy — apám szerint — a legrosszabb lókötő volt az egész iskolában, de azt is, hogy Jancsi első osztályú barátom volt, és ma is az, mondhatnám, mesterem, úgy a valóságos, mint abban a másik világban, amelyet boszorkányok, látóemberek, vízilányok és mindenféle nem világi lények és „megtörtént" események jelentettek. Hogy mégis miért ültettek bennünket egymás mellé — igaz/ az első padba -, nem tudom, de amikor elhelyezkedtünk, apám rendelkezett így, mert ő volt a „Mester", míg János bácsi csak a „Tanító".
  — Jánoskám. — mondta apám a tanító bácsinak — , Jánoskám, ezt a két lókötőt ide ültesd, az első padba, hogy szem előtt legyenek; aztán semmi pardon... érted?
  János bácsi csak mosolygott, de egymás mellé kerültünk az első padba, ahol agyonszégyelltem magam, mert mindenki láthatta, hogy az összes, vidám
mezítlábak között én ormótlan fekete cipőket viselek, amelyek még ráadásul szorítottak is, mint a veszedelem.
  — Húzd le! — biztatott Jancsi —, és igaza volt, mert János bácsi „észre sem vette", amikor a többi kis mezítláb között megjelent az enyém is, ami nem is tűnhetett fel, hiszen egész nyáron mezítláb jártam én is, és ezek a lábak feketék voltak, mint a böjtirécéké.
  Ezenkívül Jancsiról az is köztudomású volt, hogy „hazudós", ami nem azt jelentette, hogy hát istenem! füllentett a gyerek, hanem azt is, hogy akkorákat füllentett, ami már megszégyenítő hazugság.
  Jancsi ugyanis — és erre sírva esküdött meg — igenis találkozott a Ludvérccel (Lidérc), aki ugyan nem szólt semmit, de csalogatta kékes lángjával befelé a nádasba a Kacs alatt (ez nagy, vizenyős, tocsogós rétség volt), de Jancsi nem ment, mire a Ludvérc megharagudott, és ő kezdett Jancsi után menni, amire Jancsi inaszakadtából távozott, és a Ludvérc nem is ment tovább utána.
  Különösen a lányok kezdték Jancsit „Hazugnácinak" titulálni, ami — nem tudom, miért — már komoly megszégyenítés volt, és fülébe jutott János bácsinak is, aki — csodálatos! — Jancsinak adott igazat, miután a Ludvérc, azaz a lidércláng mibenlétét a szájtátó hallgatóságnak szépen megmagyarázta.
  A lányok ezek után befogták a szájukat, sőt, volt olyan, aki egy szem „savanyo" cukrot adott Jancsinak abból a hat szemből, amit egy krajcárért lehetett vásárolni Puska     bácsiék boltjában.
  Mi aztán sajnos városi lakosok lettünk, és csak párszor
találkoztam már Jancsival a Búzapiacon, amely akkor
már az előkelő Rákóczi tér névre kezdett hallgatni. Egy
két zsák búzát hoztak be eladni, hiszen alig pár hold
földjük volt, de ez Jancsit nem zavarta, mert vidám volt,
mint a cinege márciusban, és arról beszélt, hogy megta
nul hegedülni, és bandát szervez. De egyébként is: kicsit
jobban megy már nekik, mert hazajött a bátyja, aki a
cipészséget tanulta ki, szépen keres, vasárnap piros
nyakkendőt visel, és a faluban már csúfneve is van
(nálunk mindenkinek volt „csúfneve"), mégpedig az,
hogy „Cucilista". 
  Aztán sokáig nem láttam Jancsit, bár egy-két levelet váltottunk, amelyekben csak annyi volt, hogy élünk. Aztán múlt az idő; új idők jöttek, háború, sőt háborúk. Katonáskodás, tanulás, oklevél, állás vidéken, azután Budapesten, amelyek azonban mind nem mentettek meg semmitől, ami rossz. Ekkor már romok között éltünk, élelem, biztonság, rend és barátok nélkül, amikor a házmester jött, és azt mondta, hogy egy ember keres.
— Miféle? — A házmester csak a vállát vonogatta...    r
  Kicsit gondolkodtam, mert sehogy sem szerettem, ha: engem „keresnek", de megembereltem magam, és lementem a kapuhoz.
Egy ember állt ott, és mosolygott. Alig ismertem meg.
Karján kosár és egy füzér csirke...
Jancsi! 
  — Mondom... hátha elkel egy kis ennivaló ebben a bolond világban...
A második: Juon.
  Juont Jánosnak is lehetett szólítani, de ez nem jelentett semmit, mert magyarul és románul is szerette az egész família, hiszen Juont az ő csodálatos emberségében csak szeretni lehetett.
  Ha valami komolyabb családi, vadászati vagy falubeli kérdésről volt szó, nagybátyám Juonnal bevonult a „Wigwam"-ba, nagybátyám magánszobájába, amelyet akkor foglalt el, amikor megözvegyült, s az egész házat átadta gyerekeinek.
  Amikor én Juont megismertem — ezelőtt talán negyven évvel — majdnem ugyanolyan volt, mint amikor talán utoljára láttam, amikor már összedűlőf élben volt a világ, és hamarosan össze is dűlt.
  — Ha van kedved egy őzbakot lőni — mondta nagybátyám — , Juonra bízlak.
— Értelmes ember?
  Nagybátyám úgy nézett rám, mintha valami kivételesen nagy szamárságot kérdeztem volna, de csak annyit mondott:
  — Majd meglátod. Maradj, ameddig akarsz. A kocsi akár estig is vár... és még csak annyit mondok, hogy hallgass Juonra. Ez az ember soha nem hazudik — majd
negyven évig vadásztunk együtt —, és erdőről, vadról annyit tud, mint az egész Erdészeti Akadémia. Talán többet is...
  Sötét, kora hajnal volt akkor, még majdnem éjszaka, hát mosolyogtam egy kicsit a homályban az ismeretlen Juon magasztalásán, aztán zörgött velem a kocsi jó óra-hosszat, amikor váratlanul megálltunk az országúton.
  — Mi az? — kérdeztem a Kismagyar nevű fuvarost, aki csak az ostornyéllel mutatott a sötétségbe.
  — Juon itt szokott várni. Én majd a kocsmában eltanyázok. De már itt is van...
  Juon olyan csendesen vált el a sötétségtől, mint az árnyék, de aztán egészséges parolával szorította meg kezem.
— Jó reggelt, Domnu! A puskát kérem.
— Magam viszem, Juon. Aztán elindultunk.
  Juon nem sietett, és olyan csodálatos csendesen járt, hogy meg is kérdeztem:
— Gumicipője van, Juon?
— Da, Domnu... automobil gumi.
  Sötét volt még, és csak reggel láttam, hogy Juon cipője: bocskor, saját gyártmány, elhasznált külső autógumiból, a vastag kapcarongyra drótozva...
  Mielőtt azonban reggel lett volna, folyton felfelé menet átmentünk egy kis falun, és a rövid füvű legelőn átmentünk az „Óriások temetőjén", amelyet csak magamban és én neveztem így. Csodálatosan, majdnem ijesztően szép
hely volt ez. A fogyó Hold és a kelő Nap hajnal előtti derengésében elszórtan öt-tíz méter magas fehér mészkőoszlopok ugrottak ki a földből, húsz-ötven méter távolságban egymástól, s ezek a zöld gyepből kinőtt kövek a világosság érintésére ragyogni kezdtek. Ötven volt? Száz? Nem emlékszem.
— Álljunk meg, Juon. Ilyen szépet én még nem láttam.
  Alltunk pár percet, és hogy a kép tökéletes legyen, egy óriás uhu repült át a kövek felett, és később huhogni kezdett.
  Nem bánom én már, ha nem is lövök semmit — gondoltam —, ezt a hajnalt már nem veheti el tőlem senki.
  — Menjünk, Domnu — sürgetett Juon is —, hamar világos lesz.
  Hát mentünk. Nem gyorsan, nem lassan, és egy nagy, meredek völgy körül annyit kanyarogtunk, hogy a nevem is elfelejtettem.
  Az erdő még homályos volt, de a völgy felett már felszállt a köd, amikor Juon megállított.
— Itt, Domnu! Kinézek!
És eltűnt, a legkisebb zörrenés nélkül.
  Tetszett nekem ez a világ. Tetszett a fuvaros, aki egész úton nem szólt egy szót se, és nagyon tetszett Juon, aki csak akkor szólt, ha kérdeztem, akkor is halkan és röviden, és a saját gyártmányú autógumi-bocskorban járását egyszerűen nem lehetett hallani.
  Igen! Ez vadászat a javából, és ez az ember teteje a vadász fogalmának.
Juon ekkor már újra ott volt.
  — Nem látni semmit. Köd van odalent. Most kell kicsúszni.
  — Odalent? — kérdeztem magamtól, hiszen eddig á völgynek csak kis teknőjét láttuk, amikor az óriások temetőjéből bejöttünk az erdőbe. De hát ha Juon azt mondja, „odalent", hát akkor az úgy is van. És tíz lépés után — amelyből ötöt már hason csúszva tettem meg — megláttam, hogy mi van odalent, de ettől a látványtól a hajam égnek állt volna, ha nem hason és egy kis lejtőn fekszem.
  Ekkor már egészen világos volt, és a majd száz méter mély, meredek falú szakadék alján ott legelt egy jó bak. Könnyű lövéstávolságra. De ahhoz, hogy lőni tudjak, ki kellett volna hajolni!... Az a párkány amúgy is lejtett egy kicsit, s ekkor már moccanni sem mertem a nedves, síkos füvön, nem hogy kihajolni... Ráadásul az volt az érzésem, hogy a harmatos, rövid füvön úgy is csúszom kifelé...
  Azt hiszem, sápadt lehettem egy „kicsit", amikor Valaki vastag puskatisztító madzagot kötött a bokámra, és húzni kezdett visszafelé.
  Aztán, később — amikor már attól az átkozott mélységtől tíz lépésre — keservesen összemosolyogtunk, Juon a kezét nyújtotta, azt hiszem, örök parolára.
  Később, már úton hazafelé menet, Juon hirtelen megállt, és a fülére mutatott, ami a világ minden vadászának a nyelvén annyit jelent, hogy hall valamit. Bevallom, én nem hallottam semmit, csak a köd szitáit, mert vastag, de itt-ott elvékonyodó felhők jöttek fel a Szamos felől, Juon pedig kinyújtott karral mutatta a helyet, hogy hol hallja a zörgést.
  Végre megláttam én is a kis bakot, de nem tudtam, miért lőjek, hiszen a fején alig volt valami, amit agancsnak lehetett volna nevezni.
  — Puska! — és Juon az ujjával billegetett, hogy lőjek már, mi a fenére várok... — Beteg! — suttogta még hozzá, hogy ilyen vak vagyok...
  — Ám legyen! — és meglőttem a kis bakot, amelyet már előttem is meglőtt valaki, valószínűleg orvvadász, mégpedig öreg söréttel. Az egyik szeme is ki volt lőve, agancsa tört nyomorék, s egyik füle csupa genny... És odahaza van hús elég...
— Vigye haza, Juon. Az unokák majd örülnek neki...
  Juon egy pillanatig talán azon gondolkodott: van-e jogom az ajándékozáshoz, aztán elmosolyodott. — Köszönöm, Domnu, megennének azok egy tehenet is... De akkor kidobom a belsejét, minek cipeljem haza.
  Juon hát elővette kését, én pedig cigarettára gyújtottam, és néztem az alacsony ködfelhőket, melyek egyre alacsonyabban és sűrűbben jöttek a Szamos felől, és később két nagy madarat láttam körözni a vastag ködben.
  Juon abbahagyta a kis őzet, és sörétes puskáját nyújtotta.
— Héják, Domnu... sok császármadarat pusztítanak.   ,
A puska rúgott, mint egy ló, de az egyik madár*
kalimpálni kezdett lefelé, és a sűrű ködből kiért egy — :,
holló. 
Mintha  szíven  ütöttek  volna.   Szeretem,  nagyon?
szeretem ezt az ősi, szép nagy madarat, vesztett csaták'
elsiratóját, és mindenáron és mindenképpen védtem őket
és fészkeiket, s most én...
— Hát ez nagy szamárság volt, Juon!
— Én vagyok az oka... — mondta megroggyantan.     
— Fenét! Hát én hova tettem a szememet!? 
És bánatosan búcsúztunk a kocsinál, és a végén is>
egymást vigasztaltuk, mert a holló párja jött utánunk,.
mint a lelkiismeret. Még a kocsit is kísérte a szomszéd*
faluig, és ősi, mély hangján a párját kereste és szólongat-
ta, szólongatta...
  A   hollót    aztán    hazahoztam    emléknek,    talán; figyelmeztetőnek, talán büntetésnek, és most itt néz rám-a falról, és ha nagyon egyedül vagyok, beszélgetünk is. Rettenetesen fájdalmas ősi titkokról, amiket már csak mi tudunk, s utánunk már senki.

  Nagybátyám temetésére én már nem mehettem le, mert újra háború lett ebben a megzavarodott világban, de öcsém írta, hogy amikor Juon jött elbúcsúzni, megvárta, amíg öcsémén kívül mindenki kitakarodott a szobából, azután odament a ravatalhoz, nézte, hosszan nézte a régi, kedves arcot, aztán fejét egy pillanatra a halott mellére hajtotta, ahol már nem dobogott semmi.
A harmadik: Görbic Pista bácsi.
  Görbic Pista bácsi a kocsisunk volt, tehenesünk, mindenesünk, röviden: atyai barátom, míg fia, ifjabb G. I. csak egyszerűen a pajtásom, akivel együtt úgy emlegettek bennünket a kedves ismerősök, hogy: az a két ló kötő...
  Görbic Pista bácsival azonban mélyebb és jobban megalapozott volt barátságunk, mert: elsősorban lovai voltak, másodsorban csodálatos szánkót faragott nekem a télen, harmadsorban többször igazolta, hogy „Most láttam ezt a Pistit... ippen kiment a kapun", holott én ez időben pár kilométerre a Potyondy malomnál, a Cöndében, esetleg a Kacs alatt tartózkodtam.
  Pista bácsi komoly ember volt, így apám nem is kételkedett, de nem tudhatta, hogy Pista bácsi helytállását szivarokkal kellett alátámasztanom, amelyeket csak vendégjárás esetén lehetett megszerezni, mert a szivaros-doboz más napokon zárva volt.
  És Pista bácsi nem is volt szűkkeblű, ha éppen „gombos-fenyér"-ért (a lóherét hívták nálunk gombosfenyérnek) vagy más zöld takarmányért ment a rétre, vagy a vetések* közé. Ilyenkor — ha egyedül voltunk — meg is invitált. ,
— A Kisrétre megyek — mondta —, ha akar...?
  Természetesen — akartam. Én mindent akartam!-Elsősorban amit szabad volt akarni... másodsorban, amit csak szülői engedély árán lehetett akarni, és végül, de' mindenáron, amit egyáltalán nem lehetett akarni.
  Apámat pár perce láttam az Alszeg felé eltávozni, így — kikapcsolva az esetleges következményeket — már zörögve poroszkáltunk a Kisrét felé, ahol állítólag olyan lucerna termett, amelyet ecettel és olajjal a püspök is megehetett volna.
  Vidáman kocsiztunk tehát a Kisrét felé, bár a kitűnő „honvédlovak"-at csak kemény kézzel lehetett a vágtáról lebeszélni.
  A Kisrét sarkán azután Pista bácsi kifogta a két sárkányt, egy öl friss lucernát dobott eléjük, és kaszálni kezdett.
  Én hanyatt feküdtem a határárok kis dombján. Fejem alá gyűrtem egy öl friss lucernát, és néztem a felhőket, a jövő-menő madarakat, hallgattam a kasza suhintását, és életem egy lett a tájjal, amelyben elsüllyedtem. Azt hiszem, boldog voltam. Később azonban kiszakadtam ebből a merengésből, mert a lovak dühösen dobbantottak néha, tiltakozva a böglyök és más vérszívók csípései ellen, és ha felvágták a fejüket, még a saroglya is mérgesen zörrent.
  De Pista bácsi is abbahagyta a kaszálást, mondván, hogy: megette a fene már a csillagvégű kaszát is, igaz, olyan vastag itt a lucerna szára, mint a nád...
  Ezután kalapálni kezdte a kasza élét, ami — a visszhanggal együtt úgy szólt, mint a haris, azaz a kétkés-madár.
  Ekkor már unatkoztam, s elnézve a lovak védekezését a bögölyök ellen arra gondoltam, hogy hiszen, ugye, lovagolhatnék is...
— Pista bácsi!
— Na! — nézett rám öreg barátom...
— A Fokos olyan szelíd... itt meg csak eszik ezek a bögölyök... nem lovagolhatnék egy kicsit? Pista bácsi rám nézett, aztán végigcélozott a kaszaélen.
— Aztán ha leeszi a fene... én tartsam a hátam?
— Van két szivarom is...
Pista bácsi erre még egyszer végigcélozott a kaszaélen.
— Lopta?
  — Még búcsúkor... — védekeztem, mintha búcsúkor az ilyesmi jobban előfordulhatna...
  — Aha! — mondta öreg barátom, amiben egy kis elismerés is volt, hogy a búcsú adta lehetőségeket nem hagytam kihasználatlanul, azután — erős megfontolás után —: azt mondta:
— De csak itt a kocsi körül...
— Persze.
  így aztán felkerültem a derék Fokos hátára, aki még hátra is nézett, lovasát mérlegelve, és nézése nem volt
jóindulatú, hogy a reggelizését így félbeszakítottam, és lucerna helyett zablát kapott a szájába.
  Megkerültük aztán a kocsit kétszer-háromszor s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy kint vagyunk a dűlő-útón. A dűlőút végében azonban a széles községi út volt, és Pista bácsi azt kiáltotta, hogy jobb, ha visszafordulok.
  — Mindjárt! — mondtam, bár visszafordultam volna én már előbb is, azonban Fokos, mintha más véleményen lett volna, ment, a dűlőút végén ellenállhatatlanul fordult a széles útra, amely hazafelé vezetett.
— Reszelje a száját annak a dögnek!! ... Reszelje!!!
Reszelhettem.
  Fokos fogára vette a zablát, és szép, kiművelt „utazó-menet"-ben elindult hazafelé, mintha én a világon sem lettem volna. És nem tehettem semmit.
  — Nini, a Pisti! — kiáltott Vinkó Borcsa néni, aki kaszával a vállán jött szembe. — Milyen jól mögüli a lovat!
  Ez a dicséret kissé enyhítette aggályaimat, és most már csak azért mondtam rövid röpimát, hogy apám ne legyen otthon, mert...
  Fokos pedig — mintha megérezte volna, hogy már többen néznek bennünket — szép, hosszú vágtába csapott, így mentünk el a templom előtt, hogy egy vénasszony keresztet vetett, és bevallom, én is majdnem keresztet vetettem, mert a kapunkban ott állt — az apám... a kapu pedig betéve, ahogy illik.
  A többire már alig emlékszem. Fokos előkelő úton kanyarodott a kapuhoz, és talán csak akkor vette észre,
hogy nem lehet bemenni, hát váratlanul megállt, mint a cövek!... én pedig a fején keresztül „szállva" elterültem apám előtt a földön, mint a béka. És amikor mozogni kezdtem, apám nem azt mondta, hogy „Jaj, édes fiam, megütötted magad?", hanem azt, hogy:
  — Ha majd „kiheverted" magad, fiam, ereszd be a lovat is... — aztán otthagyott, mert alighanem Puskáéknál volt dolga.
  Aztán elmúlt, többnyire keserves negyven esztendő. Én a kunszentmártoni halászmesterképzőt vezettem akkor, és — elsősorban tanítványaim számára — megírtam a „Halászat" című szakkönyvemet — lehetőleg elkerülve a „szak"-nyelvezetet, s amelyből egyik Pécs környéki tanítványom két példányt is megvett; a másikat egy kedves horgászbarátja számára, akit — csodálatosak a sors útjai — éppen Görbic Pistának hívtak.
  És jött az üzenet régi-régi kis pajtásomtól, hogy ha arra vetődöm, el ne kerüljem háza táját! Külön szoba, külön „beetetett" horgászvizek várnak, és tejbe-vajba füröszte-nek, amit meg is tehetnek, mert ő egy nagy tejcsarnok vezetője.
  Múlik az idő! Azóta is készülök barátom meglátogatására, és csak halogatom, halogatom...
Miért ilyen ostoba az ember!?

 

No events