Szokatlanul nyugalmas most a reggel;
az úton csak vigyázva járhatunk, mert
a hajnali eső arany csigákat
vert le a fákról. Tisztább vonalakban
sorakoznak fel a távoli dombok
és mikor a lassan melegedő föld
a hajnal könnyét már visszalehellte:
oly friss a szín, üveglelkünkön át oly

zenében úszik minden, mit a szem lát,

hogy e forró és nedves ragyogásban

levedlik rólunk az ember magánya
s nem is magunkat, nem idegeinket

érezzük zsongani: oly mély gyönyörré

sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával

összefolyik, karom ölelve nő a
kék láthatárba, mellem eke vérzi,

hangom a szél dala és az örök Nap
az én szemeimből nevet a földre.