Ezúttal Pál László visszaemlékezéseit adjuk közre. (Forrás: Ifj.Sarkady Sándor A soproni MEFESZ az 1956-os forradalomban, NYME Sopron, 2006.)
Pál László emlékei
1956-ban én másodéves erdőmérnök-hallgató voltam Sopronban. Budapesti lakos voltam egész életemben, és az általános iskola után a Filmművészeti Főiskolára készültem, de sajnos a filmrendezői szakot bezárták három évre, mivel nem volt szükség filmrendezőkre. Így kerültem a Soproni Erdőmérnöki Főiskolára. Nekem mindig az volt a tervem, hogy majd átmegyek a Filmművészeti Főiskolára, ha újra megnyílik.
Az egyetemi élet igen jó volt Sopronban, és én nagyon élveztem az első évet. 1956 szeptemberében már sok politikai probléma volt a kommunista párttal, főleg Sztálin halála után, mi nem hittük el, amit a politikai kurzusokon tanítottak. Az októberi forradalom megkezdődött Budapesten, és a soproni diákok is bekapcsolódtak az eseményekbe. A rádiót hallgattuk állandóan, úgy próbáltunk tájékozódni. Majd részben átvettük a határ őrzését, és gyógyszereket vittünk fel Pestre, ahol a diákok és a munkások harcoltak a szabad Magyarországért. A határon nyugati diákok is voltak, és be akartak jönni harcolni. A soproni MEFESZ úgy határozott, hogy senkit sem engednek be fegyverrel, mert az oroszok azt mondhatnák, hogy a külföldiek segítik a magyarokat harcukban. Mivel Vlaszaty Dönci (Ödön), Danczinger Edit (1937-1989) és én elég jól ismertük Budapestet, bennünket is kiválasztottak, hogy élelmiszert és gyógyszereket vigyünk el a kórházakba, ahol sok sebesült volt már. Én jól beszéltem oroszul is, és ez sokat segített az utazásunk alatt. A teherautóra felraktuk a gyógyszert, az alsó részére, és a tetejére pedig burgonyás zsákokat tettünk. Úgy nézett ki, mintha egy téesznek vinnénk krumplit. Elhatároztuk, ha valaki megállít bennünket, azt mondjuk, hogy a burgonyát a téesznek visszük. Hajnalban indultunk. Mivel mi jól ismertük az utat, nem volt problémánk bejutni a fővárosba. Csak az volt a baj, hogy már november elseje volt, és az oroszok már készen álltak a forradalom leverésére. A kórházban átadtuk a teherautó burgonyát [Fertőrákos adományát] és a gyógyszert. De már akkorra lezárták a főutakat az oroszok, és nagyon nehéz volt kijutni a városból. Szerencsére nekünk sikerült, és visszaindulhattunk Sopronba. Néhányszor megállítottak bennünket az orosz katonák, de sikerült megmagyarázni, hogy mi a téesznek dolgozunk: csak krumplit szállítottunk a városba. Így hát elengedtek bennünket.
A szüleim a Budaörsi úthoz közel laktak. Meglátogattam őket húsz percre, és azt mondtam, hogy jól vagyok, és nincs semmi bajom. Ez, azt hiszem, november 2-án volt, és akkor láttam őket utoljára. Mire visszaértünk (november 4-én), az oroszok már közel voltak Sopronhoz, és nekünk el kellett határozni, hogy elindulunk-e a többi diákkal Ausztriába, mielőtt az oroszok megérkeznek, vagy itthon maradunk. A diákok nagy része már elindult, és mi is elhatároztuk, hogy azonnal indulunk. A döntés nagyon nehéz volt, mivel az egész családom otthon maradt Budapesten. A szüleim és a bátyám is. Én pedig egyedül elindultam egy új országba, ahol senkit sem ismertem. Sajnos nem volt sok időnk a gondolkozásra, mivel az oroszok már a város határán voltak. Azt hittük, hogy majd rövidesen vissza tudunk jönni Magyarországra, főleg ha a nyugati segítség megérkezik. Az amerikai rádió
[Amerika hangja] mindig azt mondta, hogy a segítség jönni fog hamarosan. És mi ezt elhittük. Sajnos a segítség sohasem érkezett meg. 1966-ig meg sem láthattam szüleimet vagy a rokonokat. Jó sokáig leveleket se lehetett küldeni. Az első levelemet már Kanadából küldtem, körülbelül 1957 márciusában. 1962-ben átköltöztem az USA-ba, és Los Angelesben megkaptam a filmrendezői diplomámat a University of Southern Califomiai egyetemen.