VÉGNAPJAIRÓL ÉS MEGSZÛNÉSÉRÕL
A "selmeci" Ifjúsági Kör az egyetem egészét összefogó szervezet volt. A kör eszmei célja: a hazafiasság, a bajtársiasság, a testvériség és a jókedv ápolása. Ezeket az eszméket a kör mindenkori tagjai az évszázados hagyományok ápolásával és megtartásával teljesítették.
A diákok közötti szoros kapcsolatot a "mindenki egyért - egy mindenkiért" gondolata határozta meg. Az alapszabály szerint az Ifjúsági Kör tagsága tisztségviselőit évenkint választotta meg, az elnök személyében a három szak rotációban látta el az elnöki feladatot. Az alapeszmék mellett a választott hivatás szeretete és az igaz szívből fakadó jókedv alkotta a „selmeci szellemet".
A kör a tiszta és áldozatos hazafiságon túl, minden időben távol tartotta magát minden politikai pártirányzattól, -befolyástól. A főiskola hallgatói ugyan részt vettek a szabadságharctól kezdve minden harcban, a nyugat-magyarországi felkelésben, a Felvidék visszacsatolásával kapcsolatos szabadcsapat-tevékenységben és a második világháborúban is, de az Ifjúsági Kör egésze a különböző politikai irányzatokhoz való csatlakozástól elzárkózott. Ennek az elhatározásnak csak a legújabb kori példái: 1936-ban alakult meg az egyetemisták Turul Bajtársi Szövetsége, szélsőségesen nacionalista célokkal, antiszemita beállítottsággal. A soproniak a felszólítás ellenére is kitértek a csatlakozás elől. Vagy amikor a német Anschlusst követően megalakultak a magyar Volksbund-szervezetek, kizárták az Ifjúsági Körből azt a három egyetemistát, akik a Volksbund jelvényét egyenruhájukon nyilvánosan viselték. A nyilas erőszak idején a kör akkori elnöke a hallgatók névjegyzékét eltüntette, hogy az egyetemistákat intézményesen ne hajthassák el a harcterek vágóhídjára.
Az Ifjúsági Kör a második világháború után is tovább élt. 1945-ben MADISZ (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség) néven színre lépett az új korszak ifjúsági szervezete, de egyértelműen politikai töltéssel és a kommunisták szellemi vezetésével. A soproniakat is felszólították a szervezethez való csatlakozásra, de a selmeci hagyományokon alapuló Ifjúsági Kör ennek a felszólításnak is ellenállt. Nem csatlakozott. Tiltakozásunkkal kapcsolatban a Műegyetem keretében némi vihar keletkezett, és Sébor János professzor Mersich Endre erdőmérnök-hallgatóval Budapestre utazott a helyzetet tisztázni, megvédeni az Ifjúsági Kör létét. A tárgyalásról ugyan a kör további működésének engedélyével tértek vissza, de Sébor professzor aggodalmasan jelezte a politikai erőszak jelenlétét, amely szerint a kommunisták szándékait hosszú távon nem lehet megakadályozni. Ennek első, de konkrét jele volt Rajk László belügyminiszter 1946. július 4-i rendelete, amellyel betiltotta a Magyar Cserkészszövetséget és az összes vallási alapon működő ifjúsági szervezetet.
A riasztó jelek ellenére 1946 szeptemberében az oktatási év a hagyományok szerint kezdődött el Sopronban. Meg volt a balekfogadás, s aztán a hagyományok szerint éltünk - balekok és firmák - az egyetem és Ifjúsági Kör egységében. Választott elnökünk ebben az évben Igmándy Zoltán erdőmérnök-hallgató volt. Rendben lezajlott az 1946-47. oktatási év, s folytattuk - a selmeci hagyományok szellemében - a háborítatlan soproni diákéletet.
Aztán 1947 őszén, az új oktatási év kezdetén, újra feszültté vált a helyzet. Megalakult a MEFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége), teljesen, egyértelműen kommunista politikai irányzattal, s a soproni Ifjúsági Kör is felszólítást kapott a csatlakozásra. Távol maradni nem lehetett, mert az egyenlő lett volna a politikai hatalommal valószembeszegüléssel, de mi, soproniak, úgy gondoltuk, a MEFESZ-en belül megtartjuk továbbra is az Ifjúsági Kör egységét, önállóságát. A rendes őszi választáson a kör elnöke Ruhmann Jenő kohómérnök-hallgató lett. És mint önálló ifjúsági kör, továbbra is minden éles politikai állásfoglalástól igyekeztünk távol maradni. Ekkorra már nem József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem volt a nevünk, hanem a Budapesti Műszaki Egyetemhez tartoztunk. A pesti műegyetemisták szükségesnek látták politikai hatalmukat Sopronban is fitogtatni, ezért hát 1948 tavaszán a helyzet értékelésére „ellenőrző" bizottságot küldtek Sopronba. (Ruhmann Jenő ekkor már Csepelre állásba ment, a körelnöki tisztet Schmidt Ernő erdőmérnök-hallgató vette át.)
Az egyetem ifjúságában óriási felháborodást keltett, hogy a budapesti bizottság vizsgálódását azzal a kinyilvánított véleményével zárta, hogy a soproni Ifjúsági Kör „egy reakciós banda, akiket fel kell robbantani". Dühödt magatartásukból látszott, hogy ezt meg is fogják tenni. Az Ifjúsági Kör vezetősége 1948. május 5-re a Soproni Sörgyár kertjébe szakestélyt hívott össze, hisz' selmeci hagyomány, hogy a gondokat, a problémákat szakestély keretében kell megvitatni. Csodálatosan szép, tavaszi, holdfényes este-éjszaka volt, és a szakestélyen megjelentek a professzorok és tanársegédek is. Mi, az ifjúság mintegy kétszázötvenen lehettünk. A szakestély a szabályok szerint kezdődött, elhangzottak a himnuszok, megválasztásra kerültek a szakestély tisztségviselői. A szokásos, vidám csipkelődés és tréfás szónoklatok helyett azonban most komoly volt a hangulat. Azt kellett megvitatni, hogy mi legyen az Ifjúsági Kör sorsa. A MEFESZ-delegáció nyilatkozatából egyértelmű volt, hogy a MEFESZ a Bánya-, Kohó- és Erdőmérnök-hallgatók Ifjúsági Körét, mint egységes szervezetet, soha nem fogja befogadni.
Csak két lehetőség látszott:
– megvárni, amíg megérkezik a megszégyenítő feloszlatás;
– saját elhatározásból, önként megszüntetni magunkat.
A vélemények megoszlottak: a vérmesebbek a mellett kardoskodtak, hogy ne adjuk be a derekunkat, nézzünk a harc elébe, jöjjenek és verjenek szét bennünket, de mi is ott leszünk. A mérsékeltebbek azt mondták: őrizzük meg a selmeci szellem tisztaságát, hagyományainkat, s ne engedjük, hogy a kommunisták belerondítsanak az évszázados, szép hagyományainkba, azaz oszoljunk fel önként. Megegyezés persze nem születhetett, de azt mindnyájan tudtuk, hogy az utolsó selmeci szellemű szakestélyen vagyunk jelen, s talán soha nem hangzott ilyen szépen a két búcsúzó dal: „Mindnyájan voltunk egyszer..." és a „Ballag már a vén diák!"
Az Ifjúsági Kör vezetősége május 7-re közgyűlést hívott össze. A matézis terem zsúfolásig megtelt, s az Egyetemi Tanács képviseletében Sébor János professzor is jelen volt. A gyűlés komoly felelősségtudattal és atrocitások nélkül zajlott le. Talán az egyetlen felszólaló Gombás László kohómérnök-hallgató volt, aki a helyzetet drámai összefoglalóban ismertette, vázolta a várható jövőt, és elismételte a döntési lehetőségeinket. A teljes értékű felszólaláshoz senki sem fűzött további kommentárt. Szavazni kellett! Az Ifjúsági Kör szabályai szerint a feloszlatáshoz a jelenlévők 80%-ának "igen" szavazatára volt szükség. A szavazás néma csendben zajlott le, és az eredményhirdetést is döbbent csend követte: a jelenlévők 88%-a az önkéntes feloszlás mellett döntött. Évszázados hagyomány elmúlásáról döntöttünk, s nem volt vigasztaló számunkra Sébor professzor elismerése sem, aki dicsérte a gyűlés komolyságát és a megfontolt döntést.
Megszűnt tehát a Bánya-, Kohó- és Erdőmérnök-hallgatók Ifjúsági Köre. Megszűntek a köri tisztségek, jelvények. Tiltottá váltak a szokások is: a balekfogadás, az oktatás és a vizsga, a szakestélyek, a hagyományos bálok. A gruben és a valden túlélte a kommunista gorombaságot: az emberekről ezt az egyetlen ruhadarabot nem lehetett lehúzni!
És hát a szívekben tovább élt a selmeci szellem is! Immár titokban, de amikor csak lehetett, összejöttünk, s végül is mi kiharcoltuk a hagyományos ballagást, sőt a valétabált is, igaz, hogy nem a művelődési házban, ahogy a kaszinót elkeresztelték, hanem az egyetem tornatermében és előadótermeiben.
Aztán elkoptak a régi grubenek, valdenok, s hosszú időre eltűnt a hagyományos egyenruha. Az erdészek Sopronban magukra maradtak, mert a bányászok és kohászok Miskolcra, az új egyetemre költöztek át. És aztán előbb Sopronban, az erdőmérnök-hallgatók között, majd később Miskolcon is újra megjelentek az ősi egyenruhák és visszatért a valétálás szokása is. Mert az Ifjúsági Kör szellemét, erkölcsi erejét, a barátságot, bajtársiasságot, szeretetet és a jókedv ápolását erőszakkal sem lehetett kiölni a szívekből, ahol továbbra is élt a "selmeci szellem".
A kör jelvényei, értékei láthatatlanná váltak, eltűntek az Ifjúsági Kör Rákóczi utcai székházából. A kör zászlójáról azonban külön kell megemlékeznünk. Zászló már az Árpád-korban, sőt talán már a rómaiak idejében is volt. Az együvé tartozás jelképe elsősorban a harcban, de a békében is. A zászló alá tartozók "összetartoznak". A háromszínű magyar zászló igazán a magyar szabadságharcban gyökeresedett meg, s a kiegyezés után terjedt el, hogy az együttélőknek, összetartozóknak zászlajuk legyen. Az Ifjúsági Kör történelmi zászlóját a selmecbányai asszonyok, lányok szeretete hímezte, és a zászlószentelési ünnepség 1879-ben volt. A kör zászlaja azóta jelképezte az ifjúság összetartozását. A nemzetiszínű zászló egyik oldalán a bányász és erdész szakok címere volt, a címerek felett a Szentkorona képével, a másik oldalon a felirat: "Selmeci Akadémia Ifjúsági Köre".
Az Ifjúsági Kör önfeloszlását az Egyetemi Tanács 1948. május 11-én tartott dékáni értekezlete hitelesítette. Megszűnt a hivatalos ifjúsági köri élet, megszűntek a kör helyiségei, ereklyéi, emlékei. Később, amikor létrejött a Központi Bányászati Múzeum, annak vezetősége kísérletet tett a régi köri emléktárgyak összegyűjtésére, de az eredmény nagyon csekély volt. Úgy gondolom, akik az ereklyéket elvitték, a múzeumnak nem félelemből adták oda, hanem a hagyományokhoz hűen őrizték Selmec emlékét.
Az Ifjúsági Kör zászlója a köri szoba faliszekrényéből tűnt el. Nem lehetett nyomára akadni. Aztán 1977-ben Barsi Károly bányamérnök jelentkezett Tatabányáról, hogy a zászlót ő őrzi, és immáron átadja a Központi Bányászati Múzeumnak. Harminc éven át őrizte a szent zászlót, és harminc évig tartotta a szent titkot.
Így hát a zászlónk visszakerült Sopronba! Az eltelt évszázad, meg a hányattatások ugyan megviselték, de ő volt, a maga eredeti valóságában. És él a mi szívünkben is! Jelképe a hazafiasságnak, a bajtársiasságnak, a szeretetnek, az együvé tartozásnak, amint azt eleink a "selmeci szellemmel" reá ruházták.
Zsigó László
Budapest, 2001. január 1.
Forrás: Rögös utak, szerkesztette Nyári László és Oroszi Sándor Budapest, 2001.